Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

I. TANULMÁNYOK AZ OKTATÁS ÉS NEVELÉS KÉRDÉSEIRŐL - Dr. Szilvási Lajos: Zenon, Arisztotelész, Hegel felfogásának lényege a mozgásról

Ugyancsak Arisztotelésznél találhatók meg az első mozgásegyenletek. A gyorsabb, illetve a lassúbb mozgás fogalmát két mozgás hányadosa definiálja,' vagyis az egyik egyenlő idő alatt nagyobb utat tesz meg, vagy egyenlő utat rövidebb idő alatt tesz meg, vagy nagyobb utat tesz meg rövidebb idő alatt. íijuk ezt le Clagett formuláival:

1

5 1. V

2 >V\ ha S

2 >S

1

? amikor t

2 = tj 2. V

2 >Vi ha S

2 =Si, amikor t

2 <ti 3. V

2 >Vx ha S

2 >Sj, amikor t

2 < ti (V = sebesség, S = út, t = idő) Napjainkban használt jelöléssel az átlagsebességre vonatkozó definíciót következő képlettel fejezhetjük ki: v- st Nem szabad elfelejtenünk, hogy Arisztotelésznél a forma és az anyag metafizikus ellentéte filozófiájának sarkalatos tétele, ahol a forma az aktív, az anyag a passzív! A formának és az anyagnak ez a viszonya jelenik meg a négy oksági elvben.

1

6 További nehézséget jelent a fizikájában megtalálható teleologikus

1

7 szemlélet, amely nehezíti a valóságos anyagi okok kutatását. Az arisztotelészi mozgás felfogás lényegében azt az elvet tartalmazza, amely szerint „minden a maga természete szerint mozog". Az égitestek mozgása tökéletesebb, mint a földi testek mozgása. Felfogásában felismerhetőek a platóni örökségek és a régi görög hagyományok is, amelyek szerint az evilági jelenségek változása és múlandósága tökéletlenebb, alacsonyabb rendű az égi szférában megtestesülő állandóságnál. A filozófia történetében Hegel tálja fel először helyesen a mozgás ellentmondásos természetét. Ezt írta: „Maga a külső érzéki mozgás az ellentmondás közvetlen létezése. Hogy valami mozog, nem azt jelenti, hogy ebben a pillanatban itt van és a másik pillanatban amott, hanem azt, hogy egyazon pillanatban itt van és nincs itt, hogy egyazon helyen egyszerre van és nincs."

1 s Nála az ellentmondás ontológiailag és „logikai-ismeretelméletileg"

1 9 szükségszerűen központi kategóriaként jelenik meg. Ennek a gondolkodásnak ontológiai alapja az ellentmondás, összehangolva a jelennel, melyben az ész megvalósul. A logika és ontológia nagy intenzitással összefonódik. A dialektikus ellentmondás nem egyszerűen általános „kifejlés", mint Hérakleitosznál, nem a világ gondolati megragadása cusanusi értelemben, hanem a valódi történetiség első egyesítése. Hegelnél az elvont azonosság elvének következetes kritikájával találkozunk. Az absztrakt azonosság helyére a konkrét azonosság törvényét állítja, melynek lényege: az azonosság és nem-azonosság azonossága. Két egymással összefüggő, összekapcsolódó véglet jelenik meg ebben a formulában. Az egyik véglet az azonosság, a másik ennek kontradiktórikus tagadása, a nem-azonosság. A kettő közötti kapcsolatot ismét az azonosság teremti meg. Zseniális Hegelnél annak hangsúlyozása, hogy nem elég felismerni a kontradiktórikus ellentétet, hanem el kell jutni a kontrer ellentéthez, amely már nemcsak egyszerű tagadást jelent.

2

0 27