Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1979. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 15)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOMÉS - Kaló Ferenc: A. I. Herzen a korabeli orosz és francia színházról

Hamlet, Lear király, Karl Moor szerepét. Ez azt a kockázatot is magában hordta, hogy megfelelő hangulat híján elmaradt a jó alakítás. Vele ellentétben Scsepkin igyekezett behatolni a szerep apró részleteibe, megértette minden árnyalatát, tudatosan közeledett szerepeihez, állandóan munkálkodott rajtuk, megkísérelve így teljesen kiiktatni az ihlethiány véletlen meglepetéseit. Ez a tudatosság viszont sohasem vált túlfinomult, zavaró, túljátszott szerepalakítássá. Éppen ez különböztette meg Scsepkin és Karatigin játékát. Az utóbbi szintén birtokában volt a színészi eszközök egész tárházának, de ezek zavaróan tökéletes, szertartásos, hatásvadászó alkalmazása mesterkéltség érzést is keltett a nézőben. (7) Scsepkin realista alakításaiban, művészetében Herzen annak a szellemi erőnek a tükröződését is látta, amely az orosz népet jellemzi, amely Oroszország jövőjébe vetett hitének alapköve volt. (8) Visszatérve a 40-es évek eleji, színházzal kapcsolatos megjegyzésekhez, a legnagyobb jelentőségű kétségkívül az „Egy dráma alkalmából" című cikk. (1842. október 10.) Az elmélkedésre Herzent közvetlen színházi élmény, az 1842. szeptember 11-én a Nagyszínházban bemutatott, francia szerzők (0. Arnould és N. Fournier) által írt „Bűntett, vagy Nyolc évvel idősebb" című melodráma ihlette. A darabot I. V. Szamarin jutalomjátékaként mutatták be, de Herzen még ezt megelőzően — Scsepkin révén, aki szintén játszott a darabban, valamint a fordító Sz. P. Szolovjov jóvoltából — megismerkedett a drámával. Az előadás sikeréhez a jó fordítás és a kiemelkedő színészi alakítások nagyban hozzájárni tak. Herzent a darab is, a látott produkció is megragadta. A naplójában található rövid bejegyzés (1842; szeptember 13) tanúsítja, hogy a szokványosnál mélyebb hatást gyakorolt rá a szóban forgó színházi este. Mintegy egy hónap múlva pedig sajátosan értelmezett recenzióval jelentkezett, amelyben — meglehetősen részletes tartalomelmondás révén — kifejtette töprengéseit a családi életről, a nő társadalmi helyzetéről, az egyén társadalmi helyéről, a magán- és közösségi élet viszonyáról, az ember sorsát befolyásoló erőkről. Az etikai, filozófiai töprengéseken túlmenően Herzen vallott a színház missziójáról, a színház és közönsége kapcsolatáról, egy-egy színdarab értelmezéséről is. Megegyezően a korábban mondottakkal abban látta a színház küldetését, hogy a kort, a kor emberét foglalkoztató kérdéseket vessen fel, vigyen színpadra, melyeknek megoldása érdekli, érinti a nézőt, s így az nem a valóságtól távoleső dolgok szem- és fültanúja, hanem az ábrázolt életjelenség részese. Ha a színház, a színdarab, a színészi játék jó, aktuális mondandójával megfelel a fentieknek, akkor az rendkívüli befolyásoló tényezőként hat a nézőre, gondolkodásra, állásfoglalásra készteti, „ . . . magával ragadja a nézőt, aki. . . féltőén és reménykedve sodródik együtt a kibontakozó cselekménnyel egészen a megoldásig — amikor is váratlanul egyedül marad." (9) A függöny legördül, a nézőtér üres lesz, de a néző önmagában még sokáig hordja a mondanivalót, gondolatban tovább is építi a cselekményt. Herzen szerint azonban ez csak a dolgok egyik oldala. A színész alkotó munkája csak úgy teljesedhet ki igazán, ha ehhez a néző is szervesen kapcsolódik, vagyis szerinte a közönség is az alkotó folyamat nélkülözhetetlen ereje. A kölcsönhatás elengedhetetlen, hiszen „ . . . a színdarab alapján ítéletet lehet mondani a nézőtérről, a nézőtér alapján a színpadról. A közönség — nem idegen a színpadtól: hasonló a görög tragédia kórusához; nem drámán kívüli, átfogja a drámát az élet hullámaival, az együttérzés atmoszférájával, ami lelkesíti a színészt; és a színpad sem idegen a nézőnek:. . „mindig az életnek azon oldalát tükrözi, amit a néző látni akar." (10) Ezt a gondolatot, hogy t. i. a néző mindig korának kérdéseire keres választ egy-egy színi előadásban, Herzen több oldalról igyekezett e cikkében is alátámasztani. Úgy vélte, hogy a megváltozott történelmi körülmények között mást és mást mondhat a színdarab. Példaként Aiszkhülosz „Prométheusz"-át és Beaumarchais „Figaro házasságá"-t említette; az előbbi az athéniekhez szólt, az utóbbi pedig a forra205