Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)

vize már a terület déli oldalán kialakult külső alacsonyabb karszterózióbázis felé irányult. A tortonai-szarmata egyenlőtlen kiemelkedéséből származó ÉNY-i magasabb hegységrész viszonylag gyorsan elvesztette fedőtakaróját a két irányú denudáció következtében (DK—ÉNy-i) és megkezdődött az É-ra irányuló gyors ütemű lepusztulás a túlnyomóan karbon agyagpalákon, majd átterjedt az északi irányú denudáció a mai fennsíki terület É-i részére is. E fejlődés eredményeként a miocén tönkfelszín mészkőterületei (részben fedett állapotban) kerültek a legmagasabbra. A fedőkőzetek maradéka a fennsík ÉNy-i peremével párhuzamosan pásztában maradt meg. Majd ez a peremi törmeléktakaró maradék is rövidesen lepusztult, a maradék fedőtakaró nagyobb része észak felé keresett utat. A DK felé irányuló völgyek így továbbfejlődtek és egy rövid ÉNy-i lejtésű völgy szakaszt kaptak. (A Magas-Bükk északi előterében folytatódnak) ezzel völgyi vízválasztókat alakítottak ki és kettős lejtésű völgyekké fejlődtek a Magas-Bükk területén. Ezek az ÉNy DK-i irányú kettős lejtésű egykori völgyek ma is jól felismerhetők a Magas-Bükk területén természetesen karsztdenudációs morfológiai formákkal gazdagítva. A völgyelések ÉNy-ra irányuló fennsíki rövidebb szakaszai mutatják a felszíni vízfolyások É-ra irányulásának későbbi és rövidebb eróziós szakaszát. A fennsíki törmeléktakaró egy részének É-felé kellett lehordódni, nagy relief energiával erőteljes eróziós felszabdaltságot kialakítva és meghatározva az É-i előtér völgyfejlődésének irányait, ami a pleisztocénban új erőre kapott. Hosszú ideig déli irányban találhatott a hegység karszthidrográfiai rendszere lecsapolást, karszterózióbázist. Az északi, magasabbra kiemelt hegységperem pliocén hegyláblépcsője egy magasabb északi lepusztulási szinthez igazodott, ezért a karbon agyagpalák térszíne a továbbiakban is magasabban határolták a karszt északi peremét. Csak a pleisztocén völgybevágódások tárták fel a karsztvizet az északi oldalon. Ez a magyarázata annak, hogy az É-i oldalon magasabb szinteken nem jellemzőek a forrásbarlangok, csupán a jelenlegi karszterózióbázis közelében találunk néhány inaktív forrásbarlangot. Pleisztocén A pleisztocént jellemzik a nagyarányú, az egész hagységre kiterjedő fokozatos emelkedések. Ezen emelkedések eredményeként a pliocén hegyláblépcső felszínénél mélyebben fekvő peremrészek táródtak fel. A délkeleties dőlésű, fedett miocén tönkfelszín a pleisztocén kiemelkedések ritmusával arányban került szabaddá, de egyben le is pusztult, hegyláblépcsőket és hegylábfelszíneket alakított ki rajta a denudáció. A délkeleties dőlésű miocén tönkfelszín megjelenése a felszínformálódás rövid átmeneti fázisát képviselte. Jelentősége egyedül a felszíni vízfolyások DK-i irányainak kitűzésében emelhető ki. A középső Bükktől délre eső terület völgyirányait az előbbi fejlődési tényezők határozták meg. A pliocén hegyláblépcső lineáris felszabdalásával csökkent a karszterózióbázis magassága, ezzel kezdetét vette a Magas-Bükk második karsztosodási fázisa, amit a Bükk-fennsík epigenetikus völgyeinek kiszáradása, 474