Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1975. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 13)
Csak sajnálni lehet, hogy Kazinczy ilyen — végsősoron tárgyilagosságra törő — jellemzését egy bekezdéssel odébb már furcsa felhang kíséri, amelyből olyasmi érződik, hogy szerinte Kazinczy a történelmi Magyarország lakta nemzetiségek rovására akarta nyelvújító törekvéseit megvalósítani. Ez a megállapítás persze nem kizárólag Kazinczyra vonatkozik nála, ugyanúgy nyilatkozik a Martinovics-mozgalomról, „Kossuth bölcs beszédeiről", sőt még Petőfiről is, akit pedig a magyar progresszió első nagy lírikusaként méltat néhány sorral később. Szövegéből kiderül az is, hogy megítélése szerint ezek a végsősoron egységes nyelvet és egységes nemzetet létrehozni kívánó törekvések a kor haladó magyarságának tévedései, ami egészében egy „hamis és veszélyes fikció", s ilyenformán nem is hozhatta meg a remélt eredményt, hogy ti „a magyar nyelv" „megújító tűz és lávaként" „elégeti" és „leperzseli . . . mindazt, ami beteges, rab, idegen, feudális és középkori" ebben a földrajzi térségben. Nem kétséges: a megjegyzés egészében aligha érvényesíthető a magyar felvilágosodás és reformkor törekvéseire, kivált nem Kazmczyra vagy éppen Petőfire. De valójában nem is az ilyen vagy ehhez hasonló passzusok a fontosak ebben a tanulmányban, hanem sokkal inkább azok, amelyek megmaradnak az objektivitás szintjén vagy legalább is megközelítik azt. Petőfit interpretáló fejtegetéseit pl. imponáló lendülettel fogalmazza meg, s a Petőfi-vers szépségei iránti különös érzékkel. Látszik: képes maradéktalanul azonosulni a Petőfi-líra eszközeivel felfedezett magyar táj sajátosan petőfis rajzával. Tájékozottsága, ítélő biztonsaga is meglepő: Petőfi forradalmi törekvéseinek lényegét éppúgy érzi és érti, mint tájverseit, illetve azok magyar irodalomtörténeti jelentőségét, s jó érzékkel kísérli meg a Petőfi-líra párhuzamainak kitapintását is. A francia forradalomért, a jakobinus eszmékért lelkesedő költő-Petőfi arcat éppoly jól ismeri, mint a világszabadság ideájának elkötelezettjét, s a magyar népköltészetnek a Petőfi-lírát meghatározó voltára is képes ráérezni. Szinte csak két verset méltat illusztráció képpen, de jól választva: egyik a világszabadság lírikusát (Egy gondolat bánt engemet), a másik (Kutyakaparó) a magyar táj, az alföld poétáját emeli az interpretálás síkján a horvát és a szerb olvasó számára is elérhető közelbe. Petőfi életművét egészében 1848 leghívebb kifejeződésének látja, s úgy tartja: a magyarságot 1849 után sújtó „özönvíz" idején, negyvennyolc egész forradalmi örökségét képletesen Petőfi mentette meg a „hajótöréstől", „verseinek bárkájában". Hogy miért, arra az önkényuralom éveinek ilyen jellemzésével ad választ: „Petőfi után az összeomlás és a fekete-sárga abszolutizmus következett, amely a magyar grófok és a dinasztia közötti kompromisszummal zárult le 1867-ben. Negyvennyolc után sötét üresség támadt, amelyben kifosztott és felperzselt házak álltak, a padlás meredező, törött bordái között a szél trombitált és minden útkereszteződésen hollók károgtak, melyek a felakasztott lázadók szemeit csipkedték csőrükkel. Azokban a kétségbeesett napokban írta meg a magyar klasszikus, az akadémikus Vörösmarty legjobb versét, A vén cigányt" [33]. Vörösmartyról úgy emlékezik meg ezt követően, mint a legjobb XIX. századi magyar lírikusok egyikéről, aki „könyvtárnyi eposzt és poémát írt", 217