Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

véghetetlen nagy gyönyörűségére . . . Még pedig amint lehetett önálló cselekvéssel, megmutatva, utána cselekedtetve, hogy így mintegy a természet maga szólaljon meg akaratom, növendékeim előtt. így pl. a suhintó szíjostorral S alakban kivágott kanyarulás eredményeképp kipattant az S hang, melyet ismertetni akartam. S nem én mondom meg előre miféle hangról, betűről akarok tanítani, hanem növendékeim önmaguk hallás útján ismerték föl, s utánzó hajlamuknál fogva önmaguktól rögtön utána is hangoztatták ...S...S...S mikor kérdeztem: micsoda hang ez? . . . Vagy a tanításterembe bevitt kis cica párolgó tejjel való csalogatás alkalmával önkéntelenül hangoztatta: С ... С ... С. A bámészkodó tanulóknak kitörő örömére. Ekként igyekeztem a természetet is tanításom eszközéül szegődtetni, ahol csak lehetett, igyekeztem a természet hangjait a tanításterembe becsalni. Utánzásokkal megjeleníteni. Rávezettem egyúttal tanítványaimat arra, hogy a természetre figyeljenek, mert sokat tanulhatnak tőle. Az ős természet régi hű tanítója az embernek!" (18. sz. 3.). Más munkájából így kapunk képet erről a ma már naivnak ható, de új utakat kereső játékos tanulásról: „Egy Hugó nevű fiú nagyon szeretett ugrálni, különösen szerette, ha fal mellett álló fiú derekához támaszkodott valamelyik fiú lehajolva úgy, mintha a ló háta volna. Ő arra szeretett felugrálni. Ezért elnevezték őt Henrik hátára ugráló Hugónak. Lerajzolom. Itt áll e fiú, akinek Henrik nekitámaszkodik és belekapaszkodik derekába. Mintha itt állna, húzok a táblára egy egyenes vonalat, aztán amint elhajlik a háta, mintha egy karszék volna, s ez volna az ülőlapja. Aztán lábát is meghajlítom. így lesz Hugónak a képe." (25. o.) Más műhelymunkák is megjelennek. Mittner Zoltán tanító vezérkönyvében elmondja [72], hogy munkája nem az íróasztal mellett született elmélkedés közben, hanem magában az iskolában tanítás közben, s ki is próbáltatott. Űj módszert kell keresni. Talán a Nagy László-féle vezérkönyv az oka, hogy a túlságos nyelvtani elemzés úgyszólván életszükségletünkké vált. Elhagyni a megszokott utat mindig nehéz, mégis meg kell próbálnunk. Igen nagy gonddal kell kiválogatnunk a tanítandó anyagot. „A mi nyelvtanunk nem grammatika, hanem az a tudomány, a mely a helyes beszédre, helyes olvasásra és a helyes írásra tanít. Ne csak a nyelv szerkezetével foglalkozzék tehát, hanem meg kell hogy ismertessen a helyes beszéd, olvasás és írás grammatikája mellett annak logikai sőt esztétikai szempontból felállítható szabályával is. Mindezek összefoglalásaképpen 1905-ben a Magyar Pedagógiai Társaság egyik ülésén Weszely Ödön kifejtette a nyelvoktatás jelentőségét [73]. Felhívta a figyelmet arra, hogy a legelső feladatok egyike a nyelvtanítás céljának tisztázása. Az 1877-i tanterv ugyanis nem rögzíti világosan, mi a nyelvtanítás célja, és mi a nyelvtané. Hiszen kimondja: „Az elemi iskolai nyelvtani tanításban tehát a cél az, hogy a gyermek tisztán, világosan és természetes hangsúlyozással tudjon beszélni, vagy gondolatait előadni." Ez pedig a nyelv tanításának célja, és nem a nyelvtané. A nyelv tudása nem azonos a grammatika tudásával, de kétségtelen, hogy a nyelvtudás a grammatikán alapul. A nyelv a kifejezés eszköze, és mint ilyen szoros összefüggésben áll a gondolkozással is. A nyelvtudás 09