Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

egyéni vonásokkal és szenvedélyekkel. Ez azt eredményezné, hogy minden érzelem szükségszerűen hiányoznék az ideális absztrakcióból. Winckelmann látta az ebben rejlő veszélyt, és tapasztalatból azt is tudta, hogy az emberi élet teljességében milyen fontos szerepe van az érzelmi momentumoknak, a szenvedély erejének. „Die Leidenschaften sind Winde, die in dem Meere des Lebens unser Schiff treiben, mit welchen der Dichter segelt, und der Künstler sich erhebt" [30]. Az elvont szépségideál személytelensége és az ember érzelmi élete közötti ellentétet Winckelmann kompromisszum segítségével óhajtja feloldani: a tiszta szépség csak úgy lehet a művészi ábrázolás tárgya, ha az a cselekvés és a szenvedély állapotában jelenik meg. Ennek a testi-lelki állapotnak a művészi eszköze a „kifejezés" (Ausdruck), Winckelmann óta használatos kategória. „Das Wort Ausdruck kann in weitläufigem Verstände die Aktion mit in sich begreifen, in engerem Verstände aber scheint die Bedeutung desselben auf dasjenige, was durch Mienen und Gebärden des Gesichts bezeichnet wird, eingeschränkt; und Aktion oder Handlung, wodurch der Ausdruck erhalten wird, bezieht sich mehr auf dasjenige, was durch Bewegung der Glieder und des ganzen Körpers geschieht" [31]. Winckelmann számtalan, az ókori szobrászatból és festészetből vett példa segítségével igazolja a kifejezés szükségességét és annak a szemlélőre tett hatását. Legszebben bontakoztatja ki a sajátos esztétikai tényezőnek a jelenlétét és jellemzőit a Laokoon-csoport és a belvederi Apollo elemzésekor. Most vizsgáljuk meg azt, hogy Kazinczy művészetről alkotott nézeteiben nyomon kísérhetjük-e a „kifejezés" hangsúlyozásának fontosságát. Az általa támogatott és elismert művészek munkáiban fel tudta-e fedezni a winckelmanni követelmények egyik legfontosabbikát? Vagy csupán arra kellett szorítkoznia, hogy megszívlelendő tanácsként hirdesse a klaszszicizmus térhódításáért vívott harcában? Kazinczynak állandó és intenzív kapcsolata volt a hazánkban dolgozó, vagy az itt le is telepedő osztrák arcképfestőkkel, nemcsak azáltal, hogy jó szándékkal, és — bízva tehetségükben, ajánlásaival támogatta boldogulásukat, hanem jó példával elöljárva — (meg hódolva egyéni hiúsága parancsának is) — igen sok portrét festetett, metszetett saját magáról. Az arcképfestés pártfogolását kulturális kötelességének és az ízlésnevelés fontos eszközének tekintette. „Még egyszer mondom, minden jobb embernek festetni kellene magát" [32], majd folytatva a gondolatot: „Indiában a Religio azt parancsolja, hogy minden ember legalább eggy fát ültessen: én, ha vallást csináltam volna, azt parancsolnám, hogy minden festettesse-le magát" [33]. A portrék készülését élénk figyelemmel kísérte, még a csupán leírásból ismert művekhez is tudott bíráló, irányító gondolatokat fűzni. Ezekben a vélemény-nyilvánításaiban gyakran szerepelnek olyan kitételek, amelyeknek alapján a Winckelmann „kifejezés" elméletének ismeretére és megszívlelésére következtethetünk. Kis János portréjáról, amit Niedermann készít, ezt írja: „Képedet nagy gyönyörrel láttam; igen lelkes attitűdöt ada neki" [34]. 1828-ban visszaemlékezvén saját arcképeire, .542