Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1974. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 12)

felelő. Kraszinszkij mondatai lávaként ömlenek, az ő szavai kimértek, visszafogottak. Az akaratedző, önfegyelmező erő kihat szóbeli megnyilatkozásaira is. Amikor felszólító tartalmú mondatban nyílt parancsot fogalmaz, az író akkor is pontot tesz a végére. Jelzi ezzel is, hogy különösebb érzelmi töltés nélküli felszólításról van szó. Példaként csupán egy-egy mondatot idézünk: ,,Az ön fejtegetései kissé hosszadalmasak, nevezze meg az órát és váljunk el; ön úgy kiabál, hogy minden lakájt felébreszt". A hasonló tartalmú mondat Kraszinszkij esetében más hangnemben hangzana, amint ezt egy másik példa bizonyítja: ,,— Nem, álljon meg — mondta a hivatalnok kicsit magához térve —, és hallgasson meg engem! . . . gondolja, hogy gyáva vagyok?" Az előbbi mondatvégről elmaradt felkiáltójel itt a mondatba is bekerült. Az író így jelzi, hogy a legerősebb felszólítás eléri a parancs szintjét. Az érzelmi-akarati tetőfok a zárórészben csökken. A végén a kérdőjel ellenére is közelebb áll a kéréshez, mint a kérdéshez. így futja be Kraszinszkijnál az érzelmi-akarati telítettség a skála fokozatait: a felszólítástól a parancsig és visszafelé, a megértést váró kérésig. A parancsból kérés, óhajtás lesz, amelyet a monológszerű lezárás megértő együttérzéssé szelídít Pecsorin szavaiban: ,,Hát végül is mit akar tőlem?" Ebbe a sajnálkozás hangjai is belevegyülnek, a sajátos kérdő intonáció kissé nagyobb expresszivitása ellenére is. Pecsorinra kisszerű cselekedetei után beszéde a legjellemzőbb. A dialógusokban nyilatkozik meg leginkább racionális jellegű akaratkultusza, ezekben tárul fel leginkább önző, önigazoló egyénisége, eszménynélküli, szórakozásra, csillogásra épített parazita élete. Világos lesz előttünk magatartása, ha Lerschnek abból a definíciójából indulunk ki, amely szerint az önszeretet az önérték élvezete. Az egoista embernek önértéke élvezetéhez társakra van szüksége. Mert csak vélt vagy valódi önértékének másokkal való elismertetése, mások dicsérete elégítheti ki önös szükségletét. Ehhez folytonos bizonyítási lehetőségekre van szükség. Egyenes arányosság van: az egoizmus növekedése a becsvágyat, az önérték élvezetének kényszerét is fokozza. Pecsorin voluntarizmusa is ezt a hatalmasra növekedett egoizmust szolgálja. Ezt fogalmazta meg, rendkívüli becsvágytól sarkallva a „piedesztál-elméletben". Pedig már ez a Pecsorin sem becsüli sokra a parazita, dőzsölő nagyvilági életet és képviselőit. Meggyőzően bizonyítják ezt a VI. és a IX. fejezet báli jelenetei. Lenézi az üresfejű arisztokratákat, de életmódjukban még kedvét leli. De mintha már útban lenne a Korunk hősének Pecsorin ja felé, közeledik ennek a parazita élősdi világnak a megtagadásához, elvetéséhez. Az életrajzi mozzanatokból tudjuk, hogy Lermontov ekkori énjét, nézeteit leginkább Pecsorin képviseli, de nem rezonőri szinten. Még távol áll ez a hős a világot és önmagát kegyetlen őszinteséggel, éleslátással elemző későbbi, sziporkázó Pecsorintól. Képességeit még nem ennek a világnak az elhagyására, hanem tervezett meghódítására használja. Születésénél, rangjánál fogva beletartozik, ,,ön-köréből" kilépni egyelőre nem tud, és nem is akar. .191