Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1973. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 11)

Dr. Nagy József (szerkesztő)—Friedrichné dr. Kovács Irén—dr. Nagy Andor— Rátkai István—Somos János—Szabó Endre—dr. Szűcs László: Az általános iskolai tanárképzés 25 éve az egri Tanárképző Főiskolán

emelt képzési időt. Ezzel a pedagógiai főiskolák tevékenységének új korszaka kezdődött meg. A tantervek kidolgozásához kiadott irányelvek rámutatnak arra, hogy a pedagógiai főiskolákon a legfontosabb ismeretek körét az általános iskolai felső tagozat tantervi anyagának következetes figyelembevételével kell meghatározni, úgy, hogy azt felsőoktatási színvonalon és módszerekkel a tudomány rendszerének figyelembevételével építsék fel. A tananyag zsúfoltságának megszüntetése érdekében a programok által felölelt anyag terjedelmét lényegesen nem bővítették. A hároméves képzést úgy igyekeztek kialakítani, hogy egyes szaktárgyak óraszámai a három év alatt maximálisan 25—30 százalékkal emelkedjenek és elsősorban a tananyag minőségi továbbfejlesztését, a fogyatékosságok kiküszöbölését tegyék lehetővé. A hároméves keretben nagyobb teret kellett biztosítani a gyakorlati foglalkozások számára és meg kellett oldani a szaktárgyak és az általános képzés területei közötti koordinációt. A tantervi reform a főiskolák képzési rendszerét gyakorlatibbá is tette. Bár megszűnt a harmadév gyakorló jellege, mégis a hároméves képzési rendszer lehetőséget nyújtott arra, hogy a kikerülő általános iskolai szaktanárok alaposabb módszertani, pedagógiai, gyakorlati felkészültséggel rendelkezzenek. Az új tanterv szerint a hallgatók a negyedik és ötödik félévben sajátították el szaktárgyuk módszertanát, s a módszertanra fordított órák száma tárgyanként összesen 60—70 volt. A tanítási gyakorlatoknál is új rendszert vezettek be. Az ötödik, hatodik félévben a hallgatók hospitálásokat és gyakorlati tanításokat végeztek a gyakorlóiskolában, és így az egész év általános iskolai képzési folyamatát tisztán látták. A hároméves képzés bevezetésének pozitívumai mellett komoly tervezésbeli problémák is jelentkeztek. Mint már láttuk, kiderült, hogy mind az egyetemek, mind a pedagógiai főiskolák túlságosan sok pedagógust képeztek, ezért szükségessé vált a felveendő hallgatói létszám nagyarányú csökkentése. 1954.-ben zuhanásszerűen esett az egri pedagógiai főiskola hallgatói létszáma is. Míg az 1950-es évek első éveiben 300—350 között volt az évfolyamonkénti hallgatói létszám, addig 1954-ben mindössze 77 elsőéves hallgatót vettünk fel, és 1958—59-ig az első évfolyam száma soha nem érte el a 150 főt. Főiskolai szempontból a másik negatív jelenség a főiskolák szakosítása volt. A racionálisabb képzés megteremtésének jelszavával 1955-ben az egri főiskolán megszűnt a kémia, az ének és a testnevelés szakos tanárképzés, és ezeket a szakokat más főiskolára vitték át. Ugyancsak 1955ben megszűnt a budapesti pedagógiai főiskola, melynek hallgatóit és oktatóit a megmaradt három másik főiskolán helyezték el. A hallgatói létszám csökkentésével együtt szükségessé vált a tanári létszám jelentős csökkentése is. 1954-ben a főiskola oktatói létszáma már 90 főre emelkedett, 1955-ben azonban a nagyarányú hallgatói létszám csökkentése miatt 22 főiskolai oktatónak kellett elhagyni az intézményt. 1957—58-ban ismét felszínre került az egységes tanárképzés terve. A Pedagógiai Szemle és a Felsőoktatási Szemle hasábjain a magyar felsőoktatás számos jeles képviselője fejtette ki véleményét. A vitázok közül 28