Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1972. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 10)

ségeket is szül. Ezeknek eltávoztatására elkerülhetetlenül szükségesnek ítéltem, hogy a' határozott Princípiumokra épített Grammaticában a' Syntaxis voltaképen előterjesztessen, me'llynek fogyatkozása a' Latinizmusoknak mind eddig eggyetlen eggy forrása volt." Könyvével a tanítóknak akar segítséget nyújtani. (. . . hogy a' Tanító Uraknak világosságot és könnyebbséget szerezzen . . .) De már a tartalomjegyzék (A' Nyelvtudományban előkerülő kérdéseknek Lajstroma) is elrettentheti a nyelv iránt érdeklődőket: XXVII. szakaszban 268 § jelzi már előre, hogy itt bizony rengeteg szabályt találunk, és még visszariasztóbb lesz ez a szám, ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy §-on belül még közöl egy sereg alpontot is (pl. a II. szakasz 20. §-ában a)—g)-ig!). Feldolgozásmódja katekizáló: a rövid kérdéseket több-kevesebb szabály követi, száraz, helyenként nehézkes fogalmazásban. Ilyen formájában ez a könyv aligha volt alkalmas arra, hogy a kor gyermekeinek kedvelt tankönyvévé váljon. Összefoglalva a XVIII. sz.-nak és az XIX. sz. első negyedének nyelvtanirodalmi munkásságát, megállapíthatjuk, hogy nyelv taníróink igen lassan és nehezen, ele egyre inkább elszakadnak a latin grammatika szellemétől. Keresik, kutatják a magyar nyelv sajátságait, nyelvhelyességi megfigyelések sokaságát rögzítik. Nemcsak nyelvében, hanem szellemében is magyarrá lesz tehát ez a nyelvtanirodalom. Ez az irányzat természetesen függ össze a felvilágosodás nagy hatásával. Míg az előző korszakban a nyelvtankönyvek célja a latin nyelv tanításának és tanulásának megkönnyítése volt, a XVIII. sz. utolsó negyedében társadalmilag meghatározott szerepük lesz az irodalmi nyelv normáinak kimunkálása és megszilárdítása [46]. Jellegében változik meg tehát a nyelvtanirodalom. Benkő Loránd ezt a korszakot a magyar nyelvtanírás reneszánszának, klasszikus, sőt hősi korszakának nevezi [47], Miért van akkor, hogy mégis állandó a panasz, hogy nincs jó nyelvtankönyv, és még a XIX. sz. elején sem rendeződött megnyugtatóan a magyar grammatika ügye? A legfőbb oka ennek az, hogy éppen a nyelvi normák tisztázatlansága folytán az egyes nyelvtanírók saját, esetleg provinciális nyelvhasználatukat tekintették követendő mintának, és elvetették, sőt rossznak bélyegezték mások nyelvtanát. Saját munkájuk dicsérete és más munkájának a lebecsülése szinte természetes jelenségnek tűnik a kor nyelvtanirodalmában [48], Mi lehet ennek a következménye a kor iskolai nyelvtanai szempontjából? Először is az, hogy sürgetik a központilag kiadott, tehát általánosan elfogadható normákat rögzítő nyelvtankönyv kiadását. Ez azonban nem ment simán. A tankönyvek kérdése már az 1790-es országgyűléstől kiküldött közoktatási bizottságban is szenvedélyes vita tárgya volt. 1792től kezdve, miután a magyar nyelv hosszas harcok eredményeképpen bekerült az iskolai tantárgyak közé, egyre sürgetőbben követelték egy használható jó magyar nyelvkönyv kiadását. Ez — mint a kor nyelvtankönyveinek ismertetéséből kiderült — valóban megoldatlan probléma volt. Hivatalos rendelkezéssel azonban — mint láttuk — csak 1814-ben gondoskodtak magyar nyelvtanról: Verseghy munkájáról. Ez a nehezen várt 6 81