Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1971. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 9)

így vagy úgy, de nekilátott, hogy újra megoldja a szerelem, a szenvedés, az élet és halál örök kérdéseit. A mai szovjet elbeszélő próza jeles képviselői — Nagibin, Antonov s mások — sokat írtak erről a témáról. Ahogy Kazakov ezekhez a kérdésekhez közeledik, abban élesen rajzolódnak ki a háború előtti ifjú nemzedék pszichikai tapasztalatai; amely nemzedéknek bőven kijutott a nehézségekből, történelmiekből és társadalmiból egyaránt. Kazakovot nem a spekulatív, a racionális vonzza az emberben, hanem az emocionális. Számára az érzelem mélysége, megbízhatósága és elsődlegessége marad a jellem alapvető mércéje. Számos elbeszélésének alaphelyzete: az ember — szemtől szembe a természettel, önmagával, és kapcsolatban egy másikkal, aki közel áll hozzá, akit szeret. Összegyűjtött novellái szabadon folyó, lírai elbeszéléssé állnak össze, egy lélek sajátos művészi gyónásává, az író különböző személyeken keresztül vall önmagáról. Az önvallomás kezdetei visszanyúlnak Kazakov egy korai és érzelmileg legfiatalabb elbeszéléséhez, az Égszínkék történetihez, amelyben az író először határozta meg hősének sajátosan magányos világát. A természetábrázolás központi helyet foglal el Kazakov művészetében. Kazakov mester a természet finom szépségeinek felfedezésében és pazar képekben tudja visszaadni a látottakat. A táj színeit és fényeit különböző gazdag árnyalataikban is képes elénk állítani. Elbeszéléseiben a táj általában természetes hátteret alkot, mintegy a téma szerves tartozéka. Legtöbbször a hősök hangulatának is áttételes kifejezője, magyarázza, szemléletessé teszi azt a lelkiállapotot, amely eluralkodott a mű szereplőjén. Ha szomorú — akkor a táj is zord és rideg, ha boldog és hittel teli — akkor a természet is viruló és harmóniát árasztó. Néhány novellájában a természet helyenként teljesen önálló tényezőként szerepel, majdhogynem ,,hőse" a műnek. Kazakov az északi táj szerelmese, de mindig kellő mértéktartással ábrázolja. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy az író számos figurája sokszor északra utazik, vagy hogy alakjainak az északi világ a legkedvesebb. A már említett Északi naplóban hosszú részeket szentel e táj varázslatos szépségeinek művészi megfogalmazására. Számtalanszor olyan hősöket választ, akik életformájukkal valamilyen módon szorosan a természethez tapadnak. Kazakov novelláinak nyelve modern, mai. Az olvasót rögtön megragadja nyelvének egyszerűsége, csiszolt stílusa, mély líraisága. Elbeszéléseinek többségében a mai beszélt nyelv sajátosságai, jellemző nyelvi fordulatai, finom árnyalatai uralkodnak. Néhány elbeszélésében használ az író régies szóalakokat, s ezek sokszor klasszikus ízt adnak műveinek. A régies formák nem feltűnőek, hiszen a mindennapi beszéd is alkalmaz nyomatékos tartalmak, érzelmek, indulatok kifejezésére ma már archaikusnak tűnő alakokat. Néha az északi dialektus szavait fűzi a köznyelvi társalgásba, ezzel is élénkítve stílusát. A tájnyelvi és archaikus szavak használatát sohasem viszi túlzásba, mindig mértéktartóan, kizárólag művészi-stiláris meggondolásokból használja azokat. Jurij Kazakov elsősorban a lírai témák, a finom sejtetések mestere, legsikerültebb elbeszélései is éppen ezt juttatják kifejezésre. A Turgenyev, 298