Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1971. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 9)

c) azokra a felnémet változatokra, amelyeket a volt Orosz Birodalomban beszéltek, főleg Közép- és Kelet-Lengyelországban, Fehéroroszországban, Litvániában, Ukrajnában és a vele szomszédos területeken. Ezt nevezik általánosan keletjiddisnek (Ostjiddisch), de ma már a ,,jiddis" kifejezés általában egyértelmű ezzel. A jiddis tanulmányozását, mint a germanisztika egyik ágát, a következő nyelvészek helyezték komoly tudományos alapokra: L. Saineau (1859—1934) és Á. Landau (1850—1935). Ellentétben azokkal, akik a jiddisben valamilyen lingvisztikai anomáliát, vagy a legjobb esetben „elrontott német zsargont" láttak. Saineanu és Landau bebizonyították, hogy a jiddis nem a mai németből származik, hanem a középkori felnémet nyelvjárások keveredésének produktuma. Ezért, ha fel akarjuk tárni a jiddis jellegzetes vonásait és fejlődésének törvényszerűségeit, akkor ezt csak úgy tehetjük meg, ha egybevetjük a középfelnémet nyelvvel egyrészt, és a megfelelő mai német nyelvjárásokkal másrészt. 1889-ben tette közzé Saineanu tanulmányát: „Studiu dialectologic asupra graiului evreo-german", amelyben először próbálta meg osztályozni a jiddis nyelvjárásait. A. Landau 1895-ben lép a színre tanulmányával: „Das Deminutivum der galizisch-jüdischen Mundart", amelyben felhasználja a modern dialektológia módszereit. Ezt követi egy másik műve: „Die Sprache der Memoiren Glückeis von Hameln", amely a XVII. sz. végéről vagy a XVIII. sz. elejéről származó legnagyobb jiddis nyelvemlék nyelvi analízisét tartalmazza, néhány évvel később pedig B. Bastein történésszel együtt kiadja és nyelvészeti kommentárokkal látja el a híres „Jüdische Privatbriefe aus dem Jahre 1619" c. kiadványt. Abban, hogy melyik középfelnémet dialektus vagy dialektusok tekinthetők közvetlenül a jiddis elődjének, a felfogások még nem egyeznek meg. Eddig egyetlen jiddis nyelvjárásról sem volt megállapítható, hogy teljesen azonos lenne valamelyik német nyelvjárással, kezdve a középjiddis korszaktól. A zsidók között már korábban is elterjedt mint köznyelv egy interdialektális „kojne", amely főleg felnémet nyelvjárásokból alakult ki, éspedig legnagyobb mértékben az alemann-sváb nyelvjárás volt köztük képviselve, és kisebb mértékben a középnémet nyelvjárás (Elzász területe Kölnig). Landau és Saineanu kutatásai más germanisták érdeklődését is felkeltették a jiddis tanulmányozása iránt. 1902-ben megjelent a kölni J. Gerzon leíró nyelvtana: „Die jüdisch-deutsche Sprache", amely bemutatja a jiddis alapvető sajátosságait a középfelnémet nyelvhez képest, a hangtanon kívül most már az alaktan és mondattan terén is. Landau és az általa megteremtett iskola képviselőinek munkáit az anyag mély és sokoldalú ismerete jellemzi. Bátran alkalmazzák az összehasonlító-történeti nyelvtudomány módszereit és döntő hatással voltak a jiddisisztika fejlődésére. A húszas évektől kezdve Lengyelország és a Szovjetunió az, ahol legintenzívebben tanulmányozzák a jiddist. 250