Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

gyilkoló géppisztolyos katonák, Bíró Máté pedig a Kőműves Kelemenek, az Ábelek, a Gál Jánosok végkifejlete. A körülményekkel szembekerülő hős mindkettő, de amíg Ulveczki kiszolgáltatottja az általa teremtett körülményeknek, addig Bíró Máté a körülményekben benne levő szükségszerűséget helyesen felismerve, értelemmel cselekszik. Ehhez a képlethez Sarkadi az adott történelmi periódusban mást már nem tudott hozzátenni. Az átalakuló szocialista valóság etikája itt világos írói állásfoglalásban áll előttünk. Sarkadi Imre minden méltatója ellentmondást lát az író 1955 körül, a Viharban című kisregénnyel kezdődő harmadik alkotói periódusa és az 1949-től a paraszti valóságot a hagyományos realizmus eszközeivel ábrázoló művek korszaka között. Látszólag valóban így van: az ugyancsak 1955-ben írt Szeptember című dráma még fegyelmezetten zárja le a történelmi-társadalmi változások egyéni sorsokra kiható konfliktusát. A mű központi hőse, Sípos István, bár nehéz szívvel néz a változásokra, hiszen élete értelme van a felépített tanyában és az évek gürcölésével megszerzett földben, mégis felismeri a továbbfejlődés helyes irányát: ,,. . . Azért haragudjak, mer ők mán többet akarnak? Haragudjék az öreg a fiatalra? Régi ember a maira? Nem, arrul mán szó sincs. Arrul mán egyáltalán nem lehet szó. Megérem vagy nem érem meg, énnekem az is mindegy — ha nem vóna mindegy, akkor se tehetnék rulla — majd csak csinálnak ők is valamit. Mindenki a maga dógát — ez a fontos. Én ezt a tanyát —ők majd valami nagyot. Csak sikerüljön nekik." A Viharban hőse, Bot Sándor pedig csalódva munkájában, az építésben, az egyszeri kaland türelmetlen indulatában, szinte a társadalmon kívül keresi boldogságát. Azután jönnek a társadalom perifériájára szakadt Sarkadi-hősök: Sebők Zoltán a Bolond és szörnyeteg, valamint az Elveszett paradicsom hőse, Bátori körorvos a gátlástalan hedonista a Ház a város mellett című drámában, Kis János az Oszlopos Simeon felbomlott személyiségű festője, majd A gyáva Évája, aki a legtudatosabban züllik le. Mi történt itt valójában? Az írói személyiség fegyelme — hirtelen teljes fordulattal — az anarchia káoszába fulladt? Milyen egyedi motívumok és társadalmi események magyarázzák a teljes fordulatot? Vagy egyáltalán teljes fordulatról van itt szó? Emlékeztetünk arra, hogy már az első pályaszakasz novelláinak tartalmi problémaköre és az ötvenes évek paraszti tárgyú művei között sem láttunk éles különbséget: mindkét esetben arra a morális érzékenységre figyeltünk fel, amellyel az író az egyéniség cselekvési szabadságát, a szeTény, hogy ezt a pálya egész alakulása során erősen színezte a személyes mélyiség kiteljesedését elemezte az adott társadalmi viszonyok között, problematika, a nemzedéki tudatkeresés és esetleg az egzaltációra való hajlam, de mindenkor megragadott bennünket az író erőfeszítése, amely az értelem fegyelmezett vasabroncsai között tartotta ezt a személyes problematikát, Nem történt más 1955 után sem: ha a művészi ábrázolás technikájában van is változás — hiszen van, mert a korábbi, valósághoz tapadó realista eszközöket az áttételesebb, esetleg jelképes értelmeket tartalmazó lélekelemzések váltják fel —, Sarkadi fokozott idegrendszeri és művészi 77