Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

felcserélésének nagy vízválasztóján. Annak a „lelki útnak" bemutatása, amíg Gál János a nagygazda portájáról eljut a frissen alakult szövetkezet földjére, írói remeklés, az irodalmi lélekábrázolás bravúrja. Sarkadi mesterien „térképezi fel" Gál János cselekvési lehetőségét a megszokott cselédsorsban, a földbérletben és a szövetkezeti életformában, s szinte aprólékos részletességgel mérlegeli az egyéni szándék és a történelmi szükségszerűség találkozását. Mindezt úgy tudja tenni, hogy a sematikus „átpolitizálás" nem rontja le a megformált jellem hitelét, illetve a politikát természetes életszemléletté tudja transzponálni, amely szemlélet áthatja Gál János minden emberi kapcsolatát, még a Monoki Zsuzsihoz fűződő szerelmét is. Ritka szerencsés pillanat az alkotó pályáján, amikor a mű ilyen tökéletesre sikerül. Talán majd 1953-ban lesz így még Bíró Máté alakjában és a Kútban című elbeszélésben. Nem mi állapítjuk meg először, hogy a Gál János útja Móricz regényét, a Boldog embert idézi. Természetes dolog ez, hiszen Móricz —- főleg a harmincas években írott jelentős műveiben, a Barbárokban, a Boldog emberben, az Árvácskában és a Rózsa Sándorban — olyan erős, a nemzeti problematikán túlmutató realista irodalmi parasztábrázolást valósított meg, amit nem kerülhetett meg a paraszti világ ábrázolására vállalkozó fiatal író. Igaz, Gál János és Joó György különböző jellemek is: amíg Móricz hőse passzív, beletörődő, tájékozatlanul útkereső, addig Gál János a fokozatos tudatosodáson keresztül a cselekvésig eljutó hős, kinek kivételes helye van az eddigi Sarkadi-hősök sorában. Ő már nem a körülmények játékszere, hanem a körülmények szükségszerűségét helyesen felismerő, gondolkodó és cselekvő jellemtípus. Szó sincs persze arról, hogy az 1949-et követő 3—4 évben egyformán hasonló igénnyel tudott volna alkotni az író. A sematizmus korának irodalompolitikai követelményei elhalványították egyik-másik alakjának jellemét, néhány müvének helyzetteremtő erejét. A Rozi és a Kísértetjárás Szikesen című kisregények, az Üt a tanyákról című dráma és néhány elbeszélés (Szerelem, 1950; Barla Mihály szerencséje, 1952: Szövetkezetiek, 1952; Tűz és víz, 1953 stb.) hibája nem az, hogy emberfeletti, idealizált hősöket és állativá süllyesztett osztályellenséget teremtettek, ezekben inkább a hősök cselekvési köre szűkült le vagy akcióképességük gyengült. Sarkadi azonban hamar észrevehette az írói művészetét fenyegető veszélyt, mert 1953-ban újra vállalta a valósághoz kapcsolódó élményszerzést. A balmazújvárosi tanárkodás „népközeiben" eltöltött egy éve már az 1953-ban keletkezett novellák egyik részén is éreztette jótékony hatását. Az 1954-ben megjelent, és 1955-ben Kossuth-díjjal kitüntetett Verébdűlő című kötet egyenetlenségei tanúskodnak erről az útról. 1953 körül talált magára az író: novellái egyre inkább kimunkáltabbak lettek, konfliktusai elmélyültebbé váltak, hősei újra a válaszúton álló szocializmus hitét és ellentmondásait élik át. Az igazságkeresés makacs vágya hajtja az új művek jelentősebb alakjait, az egyén és társadalom összehangolt cselekvési lehetőségét keresi maga az író is. A magáratalálás biztos jeleként folytatódnak a móriczi hagyományt egyéni színekkel feltöltő elbeszélések. Az Igazság Rózsa Jánosában sűrűsödtek össze újra a hit, a bizalom, a cselekvési harmónia ellentmondásai, majd a Vadlibák 75