Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1970. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 8)

lezően fontos, aki a magyar irodalom felszabadulás utáni kérdéseivel foglalkozik. A mindannyiunktól választ váró kérdések keményen megfogalmazhatók. Ki is volt Sarkadi Imre? Kispolgári kalandor vagy tudatosan alkotó író? A társadalom törvényeit elvető, és ezért a társadalomból kiszoruló szélsőséges individualista vagy az ellentmondásokkal terhelt társadalom súlyos problémáival önmagában megküzdő ember és felelősséggel válaszokat kereső író, aki felismerte József Attila költői igazságának minden korra érvényes tartalmát: azt az igazságot, hogy aki dudás akar lenni, annak a pokolraszállás gyötrelmeit is vállalni kell? Mit kell látnunk a Sarkadi-művekben? A modern egzisztencializmus és irracionalizmus magyar képviselőjét, vagy a tájékozódás szenvedélye által fűtött, égtájakat kereső ember gyötrődését, aki pályakezdő élményeinek, makacs, sokszor különc és emberi tartását egy idő után elvesztő egyéniségének, valamint hiteket megingató korának hármas szorításában vergődve futotta be másfél évtizedes írói pályáját? Hármas tagozódású pályájának melyik szakasza becsülhető többre? A pályakezdő novellák szürrealizmusa, 1949 után a paraszti világgal foglalkozó, a móriczi látásmódot öröklő és a népi írók szociografikus realizmusát vállaló novellák, regények és a csehovi dramaturgiát oly mesterien modernné alakító Szeptember című drámája, vagy a harmadik pályaszakasz, az 1955 körül induló és az ellenforradalom kataklizmáján haláláig átívelő időszak művei, az ironikus, groteszk látásmódot kiteljesítő drámák és kisregények, amelyekből a különleges alaphelvzetek és jellemek torzulásán is átcsap a rendteremtés szép szándéka? A keményen kiélezett kérdések csak újabbakat ébresztenek bennünk. Hogyan kellene kijelölni a Sarkadi-életmű irodalomtörténeti helyét? A móriczi parasztábrázolás nyomán született novellák és regények — bár a felszabadulás után megváltozott paraszti élet új tartalmát tükrözik —, hol drámaian sűrített jellem- és helyzetábrázolással, hol líraian színezett, nyugodt tempójú cselekménnyel idézik a mester műveit, és ebben az értelemben Sarkadi hagyományőrző, másutt pedig a zaklatott jellemek, extrém helyzetek és különleges témák arról a felfokozott etikai érzékenységről vallanak, amely majd a hatvanas évek magyar prózájának lesz fő jellemzője. A valósághoz tapadó, leíró ábrázolást ezekben a lélekelemző, analitikus ábrázolásmód váltja fel, amely az etikai érzékenységgel Sarkadi újító törekvéseire utal. Felvetődik az a kérdés is, hogy az író eszmei-ideológiai ellentmondásait nem kellene-e — szélesebb kitekintéssel — ugyanilyen átmeneti jelenségnek felfogni? Sarkadi 40 éves korában halt meg, tehát ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai a második világháború borzalmas élményeivel érkeztek el a felszabaduláshoz, s már tudatosan felmérték a változások új lehetőségeit. Ez a 25—26 éves fejjel új életet kezdő nemzedék teljes hittel vállalta az ötvenes évek világát, és éppen ezért bizonytalanodott el vagy került a legmélyebb válságba az 1956-os megpróbáltatások idején. Az a nemzedék volt ez, amelynek tagjaira talán a legtöbb feladat várt a szocializmus építésének kezdeti időszaká70