Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1969. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 7.)

található testi dolgok és az egész világ . . . nem az állapotban voltak, aminőben ma vannak; nagy változásokon estek át, amiről tanúskodik a történelem és az ókori geográfia, sőt mind a mai napig, a mi korunkban is változások következnek be a Föld felszínén. Ha ... a nagy égitestek, a bolygók s még az állócsillagok is változnak, . . . kérdezzük: vajon a mi kis földgömbünknek apró részecskéi, a hegységek . . . mentesek-e a változásoktól?" [2] A haladó geográfusok korán megsejtették, hogy a földfelszín alaktani gazdagsága és mai állapota nem végleges vagy eredetileg adott, hanem a geoszférák különböző irányú, más-más hatásfokú erőitől, anyagmozgásától időben létrehozott, ma is változó jelenség. A változás törvényszerű, és ez a törvényszerűség abban a kölcsönös (dialektikus) viszonyban rejlik, amely a különböző hatótényezők között fennáll. A fejlődés szükségszerű is — mert semmiféle lényeges tényező nem lehet független a másiktól —, és meghatározott irányú, mert a múltban kialakult formáktól is módosítva, a jelenlegi állapotban foglalt feltételek, kölcsönhatások viszik tovább [3], A földfelszín fejlődése többtényezős (poligenetikus). Valóságát (a fejlődés objektív voltát) minden korszerű morfológiai elmélet feltételezi és kifejti. A geomorfológiai fejlődés gondolatával először Davis ciklustanában találkozunk. A maga idejében rendkívül progresszív elmélet a külső erők túlbecsülése, a morfológiai körfolyamatok feltételezett zártsága (zárt „ciklusa"), a kőzetminőség és a folyamatok területi kiterjedésének elhanyagolása, valamint az egyes geomorfológiai részfolyamatok elkülönítése miatt (egymástól függetlenül feltételezett eróziós, glaciális, sivatagi vagy éppen geotektonikai ciklusok) nem felelt meg teljesen a dialektika törvényeinek. Davis elméletének úttörő érdemei mégis nagyok. Ciklustanának egyoldalúságát — a geomorfológiai analízis elméletének kidolgozásával — W. Penck igyekezett felszámolni. Nem teljes sikerrel, mert — miközben a jelenlegi formák analíziséből a fejlődésfolyamatokra következtetett —, az endogén erőknek túlzott jelentőséget tulajdonított, kizárva nagyrészt az exogén hatások, köztük az éghajlat felszínalakító szerepét. így Penck geomorfológiai szemlélete is többé-kevésbé antidialektikussá vált. Mégsem dolgozott hiába. Elméletének sokoldalú és heves bírálata adta meg a fő indítékokat a mai korszerű, a valóságot megközelítő dinamikus, fejlődéstörténeti, összehasonlító és funkcionális geomorfológiai szemlélet kialakulásához. Mai szemmel a földfelszín változó formáit a szilárd kéreg, a légkör (éghajlat) és a vízburok, valamint a bioszféra kölcsönhatásos mozgásfolyamatai eredményének tekintjük, a maga sokrétű összetettségében. Ezek szerint megpróbáljuk összefoglalni e bonyolult folyamatok fő jellemvonásait. exoqén erők 1. ábra A legkisebb részletekben is érvényes törvényszerűség, hogy a földfelszín alaktani fejlődését az endogén és az exogén erők kölcsönhatásos ellentmondása viszi előre. (Kiemelt, majd szelektive pusztuló dolomit-szirt, törmeléklejtővel) 128