Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

Témánk szempontjából igen hasznos arra is utalni, hogy az 1850-es évektől kezdve az egyre erősödő magyar nyelvtudomány az előző korok igen élénk nyelvészeti érdeklődését, mozgolódását [hiszen még „szépíróink is . . . mind nyelvészek voltak egyszersmind . . ." (vő. Szvorényi: Emlékbeszéd Árvay Gergely felett, Pesten, 1872. Ért. a Nyelv- és Széptud. Kör XII.)] elsősorban azzal múlta felül, hogy a nyelvészeti, a „nyelvtani tekintetű" vizsgálódásokat a tudomány rangjára emelte, s mind az „egybehasonlító", mind a történeti, mind az „osztályozó", mind a „becslő", normatív funkciójú nyelvtudományi kutatásokban, feldolgozásokban bebizonyította — s most Hunfalvy Pál szavait idézem —, hogy a magyar nyelvtudomány művelői „a tudományosságra is képesek, alkalmasak" (vö. Hunfalvy: A nyelvtudomány jelen állása, Budapesti Szemle, 1858. 3. k. 87.). Ebben az időszakban az ún. elméleti kutató nyelvtudománynak az élettel való szoros kapcsolata is példamutató volt, különösen az 1850— 1870-es évek között (vö. Bakos: Nyelv és Iskola. Fejezetek a magyar nyelvtantanítás történetéből 1849—1900. Az Egri Tanárképző Főiskola Füzetei, 24. sz.). Imre Sándor és Hunfalvy Pál a Magyar Nyelvészet és a Budapesti Sremle hasábjain erre is utalnak, s kiemelik, hogy a magyar nyelvtudomány szakemberei a „nyelvtani, nyelvkezelési és helyesírási" kérdésekkel nemcsak tudományos igénnyel és célból foglalkoztak, hanem különös gondjuk volt a gyakorlati feladatok vállalására és megoldására is. Az iskolai praxist is kielégítő nyelvészeti művek (helyesírástanok, leíró nyelvtankönyvek, ékesszólástanok, általános és alkalmazott stilisztikák stb.) címlapjain „a legjelesebb nyelvészek", a magyar nyelvtudomány „előkelő férfiai", köztük egyetemi tanárok, akadémiai tagok neveit is olvashatjuk. Hunfalvy Pál Szvorényi Józsefre is gondolt, amikor arról szólt, hogy az 1850-es évektől kezdve a gyakorlati irányulású nyelvművelési, s iskolai leíró nyelvtani irodalmat olyan szakemberek művelik „nyelvtudományos szinten" s „nem hívatlan tollal" (vö. Magyar Nyelvészet III. 476.), akik figyelemreméltó, önálló kutató munkát is végeznek, illetőleg „a nyelvtudomány állásához mért" igényes nyelvészeti szakcikkeket is közölnek. Ebben a szerény feldolgozásban is elsősorban ilyen összefüggésben próbáljuk megmutatni Szvorényi József munkásságának tudománytörténeti jelentőségét. Szvorényi és Ihász abban az időszakban kezdték meg munkásságukat, amikor az alkalmazott nyelvtudomány leggyakorlatibb problematikájával (praktikus nyelvművelési, nyelvhelyességi kérdésekkel, iskolai leíró nyelvtani és stilisztikai stúdiumokkal) a kutató nyelvészet legkiválóbb szakemberei is szívesen foglalkoztak. Valóban 1850 és 1870 között nem is mutatkozik számottevő szakadék az ún. kutató és az ún. alkalmazott nyelvtudomány színvonala között. És ez sem véletlen. Ebben a „reális irányú" (vö. Tanodai Lapok, 1858. 33. sz.) időszakban a nyelvtudomány számára is elsősorban az élet és a gyakorlat vetett fel megoldandó problémákat, s az elméletnek tetemes részt kellett vállalnia a felvetett kérdések megoldásában. Toldy Ferenc erre is utalt, amikor arról szólt, hogy az 1850-es és az 1860-as években a tudomány „alkalmazhatás nélkül" nem 118-