Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 6.)

völgy" után — a visszavonhatatlan felemelkedés és megszilárdulás jényes jele volt. A főiskolai élet minden területén a minőségi emelkedés mellett lineárisan megindult a mennyiségi fejlődés. Hallgatóink létszámában szinte törvényszerűvé váltak a 180-as létszámú évfolyamok. Az oktatói gárda 1960-tól kezdve évenként 5—6 fővel szaporodott, mellyel szolid párhuzamban haladt egyetlen gyakorló iskolánk létszámnövekedése és így az iskola elkerülhetetlen kinövése, zsúfolttá válása. Egy-két év után viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy az új háromszakos képzési forma komoly problémákat vetett fel. Érződött, hogy a három egyenrangú szak elsajátítása alig megoldható feladatok elé állítja hallgatóságunkat. A nagymértékben megnövekedett összóraszámok, a kiugróan gyenge vizsgaeredmények, az érezhető fáradtság, fásultság a jogos, de nagy követelmények miatt komolyan figyelmeztettek bennünket. A felsőoktatási reform munkálatai sem hagyhatták figyelmen kívül ezt a helyzetet. így a négyéves háromszakos képzés 5 éves (1959—1964) becsületes, de nehéz és nemes célt szolgáló múltja után, átadta helyét talán a legkiegyensúlyozottabb és legszebben felépíthető képzési formának, a négyéves, kétszakos általános iskolai tanárképzésnek. Ez az új forma 1964 szeptemberében 180 elsőéves hallgatóval együtt bevonult főiskolánk történetébe, melyet mindmáig sok szép szakmai és nevelési eredménnyel őszintén magunkénak mondhatunk. III. Fő feladatunknak és a színvonalas szakemberképzés elengedhetetlen tartozékának tartottuk mindenkor a nevelést és az oktatás jó módszerét. Szerény erőinkkel azon munkálkodtunk (nem mindig egyforma sikerrel), hogy hallgatóink a marxizmus szellemében áthatott modern tudományos ismeretanyag elsajátítása mellett politikai, világnézeti és erkölcsi tekintetben, szocialista meggyőződéssel hagyják el főiskolánkat, és mint hivatásukat igazán szerető pedagógusok, odaadó munkásai legyenek elsősorban a falvak kulturális és társadalmi életének. A felszabadulást követő évek magával ragadó politikai lendületéből még a főiskola első éveire (1948—52) is jutott. Hallgatóink között sok jó ifjúsági vezető volt, de szinte kivétel nélkül minden fiatal szívesen kapcsolódott be a mozgalmi munkába is. A szakérettségizettek 1950-től kezdve új színt és friss erőt jelentettek főiskolánkon. Ha tanulmányi téren volt is velük némi probléma, de vérükben magukkal hozták a fizikai munka megbecsülését, idegeikben az élei megedző tapasztalatait. Voltak olyan évek, amikor hallgatóságunk — éppen a szakérettségizettek révén — igen jelentékeny százaléka párttag volt. De 1952 körül már némi hanyatlás következett be. Párthatározat állapította meg, hogy az egyetemi és főiskolai ifjúság politikai fejlődése és magatartása nem tart lépést az országos fejlődéssel. Csökkent soraikban a közügyek iránti érdeklődés. Kezdtek megmutatkozni a közömbösségnek, a fásultságnak, sőt bizonyos fokit cinizmusnak is a jelei. Erősö9