Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1966. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 4.)

II. Tanulmányok a nyelv-, az irodalom- és a történettudományok köréből - Dr. Bakos József: Comenius nyelvészeti munkásságának jelentősége. Comenius és a nyelvtudomány

Hogy beszélhessünk, a nyelv elemeinek jeleinek (pl. a hangoknak a hangsorokban, a szavakban, a szavaknak a mondatokban!) éppen olyan harmonikus rendben kell funkcionálniok, mint az emberi test részeinek. A nyelv szisztémája éppen olyan jelentős — fejti ki Comenius —, mint maga a világ, s ebben a rendszerben minden elem azt a célt szolgálja, hogy a nyelv tökéletes eszköz legyen ember és ember között a gondolatok közlésére (Lingua est mentis interpres, loqui est cogitata verbis proferre (Vö. Triertium, Cap. II. 2—5.). Comenius nem követte azoknak a nézeteit, akik azt tanították, hogy a nyelvi egységek, a nyelvi jelek ( a hang, a szó) istentől adott eszközök, azzal a feladattal, hogy pl. a szó hordozója és eszköze legyen az isteni szónak, tanításoknak, hogy burkot adjon az isteni igazságnak. Még Luther is ezt a nézetet vallotta. (Vö. P. Meinhold: Luthers Sprachphilosophie, Berlin, 1958. 25.). A nyelv — Luther szerint is — eszköz, eszköz az isten szolgálatában és szolgálatára. Azzal kapcsolatban, hogy hogyan vélekedtek a nyelv, s a nyelvi jelek szerepéről azok, akik spiritualisztikus, misztikus nézőpontból nyúltak a kérdéshez, érdemes idézni Sebastian Francot. (Paradoxa ducenta octoginta, 1559.). Ö is kétféle szót különböztet meg: külső és belső szót. A külső szó, mint nyelvi jel, teljesen független a belsőtől. A külső szó „emberi" jel, csak dokumentum a dolgokról. A belső szó az isteni hatás útján keletkezett szó, hangsortalan, szótestnélküli jel, s ezt maga az isten plántálta az emberekbe: ezt senki nem tudja kimondani, betűkbe leírni. Az isteni hatásra, mint isten szava, a szellem, a lélek szférájában a szellemi, az isteni „valóság" eszköze. Luther annyiban szakad el ettől a nézettől, hogy azt tanítja: a kettő (külső és belső szó) között teljes az egység: a szó (Wort) egyrészt Leib (test), mint az érzékileg felfogható betűk, hangok sora, másrészt Seele (lélek), mint a isten szava (verba dei, Gottes Wort). A szó lényege ez. Ezzel Luther valójában a nyelvi jel érzékelhető, tehát anyagi természetű oldalának, külső tényezőjének és a jelentés-tartalomnak dialektikus egységét nem látta, illetőleg helytelenül magyarázta. A nyelvi jel, így a szó hüvelye a belső, az isteni szónak. Csak azért kell figyelmet fordítani a hangokra, a szavakra is, mert a szótestben, az emberi hangsorban, az emberi nyelvben jelenik meg és hat az isten, az isteni szó, s minden embert képessé kell tenni, hogy az istent a szóban, a nyelvben éppen a szavak, nyelvi jelek útján megismerhesse. Luther sem teoretikus, hanem nagyon is praktikus meggondolások alapján foglalkozik tehát nyelvi, nyelvművelési és nyelvpedagógiai kérdésekkel, de a nyelvművelés elé csak azt a célt szabja, hogy a nyelv mint „burok", mint „kép" minél tökéletesebb eszköze legyen az isteni kinyilatkoztatásnak (Die Kundgebung des göttlichen Willens!). Így Luther a nyelvtudományi vizsgálódásnak, a nyelvművelésnek egészen szűkre szabott, vallásos célt szab meg, Sottelius is — akit Comenius is jól ismert — híres munkájában (Teutscher Sprachkunst, 1641.) erről a szemléleti alapról vallja, hogy a nyelvi jel, a hang, a szó, az örök „Seins", az örök „Wirklichkeit" teste, s ezért szerinte a „Wort und Ding stehen im magischen Bezug", s ebben a mágikus 191