Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1964. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 2.)

I. Tanulmányok az oktatás és nevelés kérdéseiről - Csillag Béla: A taktika szerepe a sportjátékokban

oldások azonban akkor jók, akkor helyesek, ha összhangban vannak a társak elgondolásával, és a csapat érdekeit szolgálják. Ilyenformán beszélünk egyéni taktikáról és csapattaktikáról. A mérkőzés előtt, a mérkőzés valamennyi epizódjának megoldására az edző, a szakvezető nem adhat utasítást, mert nem láthatja előre a helyzeteket, de a labdajátékokban egyébként is ritkán fordul elő két egyforma helyzet. Az ilyen „problémák" megoldása kizárólag a játékosra hárul, s attól függően, hogy ezeket az adott körülményekhez képest jól vagy rosszul oldja meg, használ vagy árt csapatának, jó taktikus vagy rossz taktikus. Azt, hogy valaki jó taktikus, vagy kevésbé jó taktikus, meghatározza az a körülmény, hogy bizonyos helyzetekben miként találja fel magát. Ez feltétlenül gondolkodást igényel, intelligencia kérdése. Kétségtelen tény, hogy a pályán olyan játékosok is kiválóan megoldják a különböző helyzeteket, akiknek általános intelligencájuk alacsonyszintű, „játék-intelligenciájuk" viszont széleskörű, fejlett. Percy Cerutty, az ausztrálok neves atléta edzője mondja: „Bármilyen izmos legyen is az atléta, sosem érhet el kimagasló eredményt magasfokú intelligencia nélkül" [5]. Ha ez így áll az atlétikában, akkor feltétlenül elmondható a labdajátékokra is. A mérkőzésen a játékosok különféle feladatokat hajtanak végre, és ezeket a nézőktől, a pálya talajától, időjárástól, ellenféltől, saját társaiktól befolyásolva teszik. Ilyenformán a taktika szoros kapcsolatban van az említett körülményekkel. Ha ez így van, akkor a taktika feltétlenül befolyásolja az egyes sportjátékok fejlődését annyiban, hogy az ellenfél taktikájához alkalmazkodni kell. Természetesen ez nem jelenti az ellenfél taktikájának átvételét, másolását, de jelenti az ellene való játékot, az ellentaktikát. Az ellenfél játéka megszabja a saját csapatunk játékát és fordítva. Az egyik csapat támadóinak játéka meghatározza a másik csapat védekezését, és ez a védekezés visszahat az ellenfél támadására. A védők és támadók örökös harcából hol az egyik fél, hol a másik fél kerül ki győztesen. Hol az egyik, hol a másik talál valami új, szokatlan formát, kényszerítve ezzel a másikat az alkalmazkodásra. A támadó játék előretörése a védő játék fejlődését siettette. A védekezés a támadókat serkenti, hogy törekedjenek újabb és újabb megoldásokra az eredményesség érdekében. Egy új támadástaktikai elképzelés kényszeríti az ellenfél védelmét arra, hogy megkeresse az ellene való ésszerű harcmódot. Pl. a labdarúgásban a sok mozgásos csatár játékkal szemben eredménytelennek bizonyult a régi védekezési szisztéma. Kialakult tehát az a védekezési forma, ahol 6—8 védőjátékos megszállja a saját kapuelőtér környékét és átengedi a pálya középső harmadát, a gólszerzés szempontjából veszélytelen zónát az ellenfélnek. Egy-két csatár, aki az ellenfél leshatárán tartózkodik, az előrevágott labdával igyekszik gólt szerezni. Vagy kézilabdázásban az egysoros zónavédelem ellen távoli átlövésekkel próbálkoztak eredményesen, mire a védők kialakították a kilépéses védekezési formát. A támadók viszont az ellen a beálló játékosok helyzetbe hozásával kísérleteztek. 95