Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

H. Varga Gyula: Gondolatok a magyar igekötők természetéről

szerepnek (új lexéma alkotása) az egyik szemantikai alfunkcióba (jelentésspecializálás) történő besorolása. Kiefer Ferenc az igekötőnek három funkciót tulajdonít: 1. perfektiválás (aspektusképzés): ha az alapige és az igekötőtlen ige között kizárólag aspektusbeli különbség van, pl.: megszánt, elolvad, kialakul, leszerződik stb. 2. akcióminőség-képzés, pl.: ingresszív (elmosolyodik), mozzanatos (eldurran); tartós (eltöpreng) stb. cselekvés kifejezése; 3. szóképző funkcióban az igekötő a) megváltoztatja az alapige szintaktikai tulajdonságait (rak vmit mire megrak vmit vmivel) és/vagy b) az akcióminőség körébe nem tartozó jelentéselemet vezet be (elballag, -iszkol; -költ, -rejt), vagy c) amikor más szófajú szóból képez igét (megsántul, -békül, -szabadít). (Kiefer 1993, 830.) A rendszerezésből kitűnik, hogy a szerző az igekötő funkcióit az aspektusképzés oldaláról közelíti meg. Még ha elfogadnánk is, hogy az aspektus és az akcióminőség - ha nem is egymást kizáró, de - egymás mellett létező kategóriák, azzal már semmiképpen nem érthetünk egyet, hogy egymástól gyökeresen eltérő jelenségek egy funkció alá rendeződjenek. A 3. funkciócsoport egyben tartása tarthatatlan álláspont. A rendszerezések áttekintése után felvetődnek a következő kérdések: 1. Érvényesül-e minden igekötős igében az igekötő irányjelentése? Erre mindegyik szerző nemleges választ ad. 2. Van-e minden igekötős igének aspektusa. A válasz megint egyöntetű: nincs. 3. Van-e minden esetben az alapige és az igekötős ige között valamilyen jelentésbeli különbség? Válasz: 264