Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

N. Lőrincz Julianna: Nyelvi variativitás és alternáció

lexikai és grammatikai jelentés egybeesése esetén jöhet létre. Ez már a teljes variáció, amely egyértelműen fedi a magyar alternáció fogalmát. Teljes variáns (полный вариант) esetében a szóalakok közötti eltérés csak minimális lehet. (Vö. Juhász 1980, Deme 1987.) Anem teljes variáns funkcionálisan vagy helyzetét tekintve korlátozott, „неполные [...] функционально или позипионно ограниченные" (1978: 26). Ez különbözteti meg őket többek között a szinonimáktól. A Graugyina-Ickovics-Katlinszkaja (1976) szerkesztette Грамматическая правильность русской речи с. könyv előszavában a variánsokat a következő kritériumok alapján különíti el: 1) a grammatikai rendszerszerűség (грамматическая системность); 2) a rendszeres felcserélhetőség (регулярная взаимозаменяемость) 3) a grammatikai jelentés funkcionális ekvivalenciája az egymással fölcserélhető kontextusok határain belül (функциональная цквивалентиость грамматического значения в пределах взаимозаменяемых контекстов) 4) az egybevetendő grammatikai struktúrák egyneműsége (

однородность сравниваемых структур

); Igen fontos kritérium a szóvariánsok kölcsönös fölcserélhetősége és a kontextusba való behelyettesíthetősége. Ha egy szóvariációs pár nem felelt meg ezeknek az igen szigorú feltételeknek, nem kerülhetett be a fent idézett normaszótárba. Ha a fenti kritériumokat egybevetjük a Gorbacsevics-féle teljes -nem teljes variáció-felosztással, a normaszótár variánspárjai a teljes variánsoknak látszanak megfelelni. A magyar nyelvészeti szakirodalomban pedig a már említett Juhász-féle alakváltozat, és a Deme-féle alternáció jelenségével esik egybe. Deme László (1987) a következőképpen határozza meg az alternáció fogalmát: „[...] egy-egy morféma több - egymást váltogató alakban - él a 204