Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium.(Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Kiss László: Kossuth Lajos és szlovák nemzetiségű vitapartnerei

zott. Wesselényi, Kölcsey és Deák programirányát követve és továbbfejlesztve egyfelől Kossuth is az érdekegyesítés ún. „jogkiterjesztéses" megoldását, a nép nemzetbe emelését tartotta az egyik alapvető feladatának. Egy olyan jogban és szabadságban egységes nemzetért harcolt, amelyben a magyar állam minden tagja élvezheti (nemzetiségi, vallási, nyelvi és csoport-, illetve osztály hovatartozástól függetlenül) a polgári jogegyenlőséget, az egyéni szabadságot. A magyar nemzetnek, e polgári közösségnek tehát az ország minden magyar és nem magyar lakosa egyenjogú tagja lehet. Kossuth és politikus társai abban bíztak, hogy a fokozatos jogkiterjesztésért mintegy cserébe a nem magyarok feladják kollektív, nemzeti törekvéseiket, és a fokozatos, önkéntes asszimiláció útjára térnek majd. Ez a felfogás tehát a magyarrá válás legfőbb motorjának a jogegyenlősítést tartotta. (A magyar liberálisok ezen - illúzióktól nem mentes - elképzelését nevezi az újabb történetírás a jogkiterjesztő asszimiláció koncepciójának.)

4 A magyar liberális nemzetfelfogás eme oldalára természetesen hatott a francia forradalom tüzében sarjadt francia típusú „államnemzet/nemzetállam" felfogás is, amely a politikailag öntudatra ébredt, egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárokat (citoyeneket) tekintette a nemzet letéteményeseinek. Ez a magyar, pontosabban „magyarországi" politikai nemzetkoncepció jórészt ideologikus jellegű volt, hiszen látszólag nem volt konkrét etnikai fedezete.

5 A szlovák nemzeti mozgalom vezetőinek nem is a magyar álláspontnak ezzel az alapvetően liberális oldalával volt bajuk. Sokkal veszélyesebb volt számukra, hogy a magyar nemzetfelfogás eme „befogadó" oldala szorosan kötődött az etnikai és nyelvi kritériumokat nem ismerő, ám a „pórnépet" a feudális nemzetből évszázadokon át kirekesztő hungarus patriotizmushoz, a hagyományos rendi-nemesi „natio" szívósan tovább élő hódításelméletéhez. Ennek klasszikus példája az a - magyar-szlovák nyelvharcot elindító - 1817es vitairat, amelynek szerzője a tót nemzeti törekvéseket azzal utasította el, hogy a „nemzeti" elnevezés „egyedül az uralkodó Magyarokra illik", mert fegyverrel a hont ők foglalták el és tartották meg 900 esztendőn át, miközben a honnak „bölcs Alkotmányt" is szereztek.

6 A hazában élő nem magyar lakosoktól és a befogadott külföldiektől azt kívánták, hogy „ha szeretik Hazánk productumait, oltalmazó törvényit; szeressék nyelvünket is, és magyarizáltassanak. "

7 Ezek mögött az igények, majd követelések mögött tehát a modern magyar nemzeti ideológiába alapvető komponensként beépülő rendinemesi „államnemzeti" szemlélet állt. Ján Tibensky, a neves szlovák történész egyenesen úgy látja, hogy ez a feudális államnemzeti koncepció volt a magva nemcsak a magyar nyelv államnyelvvé tételéért folytatott fél évszázados harcnak, hanem az egész magyarosításnak is, amelyhez az érvet a „hódításelmélet "-bői vették.

8 1 62