Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Scientiarum Economicarum et Socialium (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 31)

Grétsy László: A mai magyar sajtónyelv

vonat, babatestőr, bankosodás, bealvás, behalászik, bérbetörő, biofegyver stb.), de nem kevés közülük elteijed, s idővel köznyelvivé válik. Példákat bármely lapunkból tucat számra idézhetnék, de talán elég, ha megemlítem, hogy Balázs Géza jóvoltából az Édes Anyanyelvünk folyóiratnak immár hatodik éve van egy Új szavak, kifejezések című rovata, s mindegyik számban egy sereg új szó, a pontos forrásjelzéssel együtt. Éppen szóalkotásunk bámulatra méltó gazdagsága, termékenysége láttán nem értem, miért gyakori mégis az, hogy az újságokban idegen szavak nehezítik a megértést. Tévedés ne legyen! Nem azt szorgalmazom, hogy a közérthető, mindenki által ismert idegen eredetű szavakat is szorítsuk ki a sajtóból, hiszen azok is gazdagítják a nyelvet. Azonban nagyon egyetértek a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által 1999-ben meghirdetett anyanyelvi pályázatnak azzal a résztvevőjével (és egyik díjazottjával), Szalai Tündével, aki úgy vélte, hogy sok ember által olvasott újságban nem szabadna minden magyarázat, értelmezés nélkül olyan idegen szót használni, amelyet a lap olvasóinak egy része nem ért meg, s így számára akár a cikk lényege vész el. Küldött is megállapításának igazolására remek példákat, olyanokat, mint intenzifikálás, zoomolás, betegségrezisztencia, genocídium stb. Ezek a példák - s még további jó néhány - mind a szegedi Délmagyarország 1999. június-júliusi számaiban jelentek meg. Vajon a szerzők arra számítottak, hogy a szegedi tanyavilág lakói értik ezeket a szavakat? S ha nem, akkor kiknek írják cikkeiket? (Szalai 2000.) 5. Ha a szóalkotásról és a szóhasználatról beszélünk, akkor külön is említést kell tennünk a címekről, amelyeknek minden írásos műfajban fontos szerepük van, de a sajtónyelvben talán mindegyiknél fontosabb, hiszen számtalanszor az újságcikk címétől függ, hogy az olvasó, aki az újságokat többnyire csak átlapozza, futólag nézi át, kedvet kap-e a címből az egész cikk elolvasásához. Jogosan mondta vagy három évtizeddel ezelőtt egy nyelvészkongresszuson jeles kollégám, Kovalovszky Miklós a következőket: „Főként a sajtóban fontos a címadás, hogy az olvasók figyelmét megragadják. Ezért alkalmaztak az Est-lapok olyan címszerkesztőket, mint Tóth Árpád és Szabó Lőrinc" (Kovalovszky 1974: 326). S Kemény Gáborral közösen ezért szenteltünk külön tanulmányt éppen két évtizeddel ezelőtt a sajtónyelvi címadásnak a Tömegkommunikációs Kutatóközpont folyóiratában (Grétsy-Kemény 1983). Ott a címek grammatikája és a címek stilisztikája témakörökön belül sok mindennel foglalkoztunk, ami voltaképp érdemes volna a felidézésre, de én itt most az utóbbi hetekben folytatott gyűjtés alapján mindössze két címtípust ajánlok hallgatóim figyelmébe; az egyiket inkább elismerőleg, a másikat inkább aggályoskodva, legalábbis kétkedőleg. Az egyik a szójátékos címek csoportja. Ilyenekről már két évtizede is szóltunk Kemény Gáborral, sőt ott még egy külön csoportot is felvettünk, a 16