Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Scientiarum Economicarum et Socialium (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 31)

Grétsy László: A mai magyar sajtónyelv

írásos és B) élőszóbeli változata. Igaz, hogy ez is, az is a nyilvánosságnak szól. Az is kívánatos, hogy se ennek, se annak a hangvétele ne legyen azonos a mindennapi beszédével, de azért a kettő között is vannak jól megjelölhető különbségek, s ezért ez a belső tagozódás, amelyet a mai tanácskozás tematikájában is felfedezni vélek, nagyon is hasznos. Ennek megfelelően én mondanivalóm további részében inkább a nyomtatott sajtó jellemzését tekintem feladatomnak, de egyszer-egyszer azért az élőszóbeli vonatkozásokat sem hagyom említés nélkül. Persze, az idő szorításában mindenről csak vázlatosan szólok. 2. Az elmondottak után talán nem meglepő, hogy a sajtónyelvet jellemezve mindenekelőtt a helyesírásról ejtek szót. Mármint napjaink sajtótermékeinek helyesírásáról. Hogy miért teszem ezt? Azért, mert véleményem szerint a helyesírási műveltség a közműveltségnek szerves és fontos része. Azt nem merném általános érvénnyel kimondani, hogy akinek a helyesírása rossz, csapnivaló, annak egészében a műveltsége is az, de ha olyan valakiről van szó, akinek a foglalkozásához szorosan hozzátartozik a helyesen írás (tehát író, újságíró, tanár, bíró, ügyvéd, szerkesztő, címfestő, sírkőfaragó reklámszakember, könyvkiadó, szakíró, titkárnő vagy politikus), akkor az illetőre igenis érvényes az általánosító elmarasztalás. Ez persze korántsem csak az én véleményem. Már Kazinczy is kötelezőnek tartotta a művelt ember számára a helyesírás pontosságát. A hanyagul írót legszívesebben köznevetség tárgyává tette volna. Bessenyei és Batsányi is elengedhetetlennek vélték a helyes betűvetés ismeretét. Persze csak több nemzedék által bejárható hosszú út vezetett jelenleg érvényes helyesírási szabályzatunkig, amely voltaképpen megegyezés, konvenció eredménye, de nemcsak az, hiszen a helyesírás szabályozott egységessége egyik feltétele írásbeli közlésünk félreérthetetlen voltának. Főleg az egybe- vagy különírás igen sokszor jelentésmegkülönböztető! Sajnos, azt kell mondanom, újságíróink nem látják ennek fontosságát, és sokuknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, mintsem hogy olyan, általuk jelentéktelennek érzett dologgal törődjenek, amilyen - szerintük - a helyesírás. Cikkcím egy országos napilapból: „Gyorsítják a főváros körüli településgyűrű villamoshálózatának fejlesztését." S hogy ez nem elírás, ami napjainkban szintén hihetetlenül gyakori, azt bizonyítja az első mondat: „Pest megye két községében Maglódon és Erdőkertesen befejeződött a villamoshálózat teljes felújítása." Holott, mint tudjuk, szó sincs arról, hogy e községekben immár villamos járna. Csak az elektromos, azaz a villamos hálózatot építették ki, újították fel. Nem mindegy! Hasonló egybe-, illetve különírási hiba egy nőknek szóló, kedvelt hetilap hatalmas betűkkel szedett címében: „Lakni és jóllakni". Egybeírva, holott korántsem evésről szólt a cikk, hanem a lakáskörülmények javulásáról. Alig pár hete egy bulvárlapot olvasva erre a sorra bukkantam: finden nap 13