Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2002. Sectio Scientarium Economicarum et Socialium. (Acta Academiae Agriensis : Nova series)

Martin József: A médium mint jelkép

nem a kisiklás, hanem a pálya egésze adja a zsinórmértéket a történelmi megítéléshez. A „fiúi örömök" meg az örvendező híradások a frissen bevonult osztrákoknak a Budapest szépei számára rendezendő táncvigalmakról hosszú távon mit sem ártottak a médium jelképes erejének. S ha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy akadtak médiumok, amelyeknek egész pályája kisiklás volt, ezek a lapok egy-egy diktatúra jelképévé alacsonyodtak le: ilyen volt a náci párt hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter vagy a szovjet kommunista párt orgánuma, a Pravda. E lapok éppenséggel az önkényuralmi rendszerek jelképei, s mindkettőn eluralkodott az ideológia. Esetükben is érvényesül a kivételesség szabálya: vagyis a náci Németország gleichschaltolt világában a többi újság is a progandaszólamokat harsogta: William L. Shirer, a CBS tudósítója (Keegan 2001: 259, 261, 359) a Völkischer Beobacher mellett ugyancsak sokszor idézte a Der Montagot, a Börsen Zeitungot, a Deutsche Allgemeine Zeitungot vagy a 12-Uhr Blattot: Shirer tudósításaiból ítélve túl nagyok nem lehettek közöttük a különbségek, mégis a Völkischer Beobachter maradt - a negatív jelkép. Vagy a Pravdát említve: a peresztrojka idejében - ha a többi laphoz viszonyítva jórészt elkésetten is írt ugyan az SZKP központi lapja reformbarát cikkeket, magvas elemzéseket, ám a ruhából, amelybe a diktatúra öltöztette, már nem tudott kibújni. Az emlékezet ezt az öltönyt őrzi meg, teljes joggal; a Pravdának a párt varrta a ruhát, s a lap addig viselte azt, amíg a rendszer tartott. A diktatúra sajtójelképei azonban csak kitérők: pozitív értelemben próbáltam elemezni a médiumok szellemi aurájának kisugárzását, azt a szimbolikus erejű, értékek mellett elkötelezett tartalmat, amely az idők folyamán mintegy függetlenedik az aktuális cikkektől, esetleges mélypontoktól, válságoktól, másfajta pályaívektől. Nagy kérdés, hogy ezt miként tudjuk átadni a hallgatónak: ezen a ponton is érintkezik a sajtótörténet a történelmi ismeretekkel, ezen a ponton is követel(ne) nyelvi ismereteket, s ezen a ponton is szükség lenne az olvasás megrendült kultúrájának és presztízsének legalább részleges helyreállítására, ami pedig oly idegen a fölgyorsult kommunikáció korszakától, és amit Gerbner a New York Timesra hivatkozva (Gerbner 2000: 19) új médiaőrületnek nevezett. Minden fölgyorsult, a választási lehetőségek hihetetlen mértékben kibővültek - egy manhattani lakos 37 televíziós csatorna között válogathat -, de a választék és a változások korszakában mekkora hely jut az olvasásnak? Csak hajút, akkor reménykedhetünk abban, hogy a diákokkal meg tudjuk ismertetni a médiumoknak, mint jelképeknek az üzenetét: egy lap vagy rádió, talán egyszer egyik-másik televízió, esetenként oly erősen kapcsolódhat egy-egy történelmi eseményhez, a lokális világhoz és annak hagyományaihoz, hogy - ha a tudósítások és híradások nem is - a médium mint intézmény sok esetben mégis túlélheti, s túl is éli a perc múló, s gyorsan felejthető izgalmait. 109