Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Ködöböcz Gábor: Egy esztétikai magatartás avagy egy magatartás esztétikája. Kányádi Sándor: Szürke szonettek pergamen-tekercsekre. (Műelemzés)

félelelmetes és minden abszurditáson túlmenő állapot, amelyben az élet minden humánus tartalmától, minden üdvözítő értelmétől és nembeli céljától elidegenedett, mivel egyetlen valós, ám teljességgel bizonytalan esély kínálkozik: a puszta túlélés. A kétségbeejtően dehumanizált közegben még az áldás is átokká minősül, még a szülés sem válhat örömmé, hiszen a paranoiás téboly parancsára történik, s a harminc milliósnak megálmodott "dicső" birodalmat szolgálja. Az "és hallgassa az éjben"; "hallgassa örök-ébren" sorokkal kapcsolatban kell szólnunk a vers belső idejéről, ami nagy valószínűséggel az éjszaka lehet. Egyrészt mint a vers születésének ideje (napszak) másrészt mint az adott közeg sötét barbarizmusa (létállapot). A műben egyébként még két helyen található a napszakra vonatkozó utalás: "és elfújtam a mécset"; illetve "egy elfuserált piramis / fullasztó árnyékában". A művészi létérzékelés, tágabban pedig a költői világkép szempontjából is lényeges vonás, hogy a lírai történésfolyamat során egyetlen pillanatra sem látjuk meg a Nap sugarait, csak a nyomasztó éjszakát vagy a fullasztó homályt érezzük. Ezáltal még tovább erősödik a költeménynek az a szürkés-borongós-vigasztalan hangulata, amelyre már a cím is utalt. Itt kell kitérnünk a szonettciklus narratív időkezelésére is. Az első egység jelenidejű kijelentése után visszakanyarodunk a múltba, ahonnan időnként vissza-visszatérünk a jelenbe. A két idő tehát meglehetős szabályossággal váltogatja egymást. A negyedik rész felütése például a jelenre vonatkozik: "írónádamat leteszem", míg a következő darabban (5.) ez már befejezett ténynek bizonyul: "írónádamat letevém / és elfújtam a mécset". A cikluszáró szonettben a jelen idő dominanciájával a másik két idő is szerepel ("most elhagy engem az idő"; "szikkadok holtraváltan"). A múltra irányuló leltárkészítés, illetőleg a jövőre vonatkozó utalások a jelen aspektusából értékelődnek ("időm egy imbolygó tevén / a sivatagnak léptet / ami belőle mérhető / becsülettel kimértem"), és a továbbiakban ("... se érdem / se fortély soha vissza nem / hozhatja mit a teve visz / ennyire tellett istenem"). Az általam Vízió és reflexió címmel megjelölt záróvers a lezártság, a befejezettség élethelyzetéből fakadó közvetlen, tiszta líraiságot valósít meg, s a makulátlan lelkiismeret nyugalmával mintha Pál apostol szellemét idézné: "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam". Az utolsó egység kulcsszavai az idő, a teve, a sivatag és az "elfuserált piramis". A vezérmetafora azonban kétségkívül a teve. Az írnok-költő a fáraót, pontosabban a kényszerűségből fáraóra pazarolt időt (számadások készítése) dromedár-piedesztálra emeli, amelynek púpja a piramis. A vízionális képalkotó technika révén a piramis tevepúppá degradálódott, a hajcsárok pedig közönséges tevehajcsárokká lettek. Az "időm egy imbolygó tevén / a sivatagnak léptet" nyilvánvalóan tiszta fikció. (Habár az egynemű 96