Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)
Balásné Szalai Edit: Az intervokalikus/hang
illetve amikor a magyarban már volt szóvégi -/fonéma (Mollay 1982: 487). A gróf, rőf, sáfrány szavak a szótagzáró/fonéma meghonosodását mutatják. A fenti példák alapján azt mondhatjuk, hogy az / fonéma szóbelseji és szótagzáró helyzetben a XIII. században jelent meg, a század második felében már folyamatban van a magyar szóvégi / fonemizálódása, amely 1300 táján fejeződik be. Párhuzamosan azonban fellelhetők a hanghelyettesítéses alakok is: geréb, markoláb, kaptár. A fonémizálódás folyamatában nagy szerepe volt a német jövevényszavaknak, a folyamat lassan terjedt ki az egész nyelvterületre, a XIV. században a szóvégi és szóbelseji/a magyarban nem volt általános, p-ve 1, b-vel váltakozott. Az / fonéma fonologizálódását elősegítette a hangnak az onomatopoetikus szavakban való megjelenése. A hangutánzó szavakban minden nyelv kedveli a meglepő, szokatlan hangokat, hangkapcsolatokat. A hangutánzó eredetű szavaknak jellegzetes sajátosságaik vannak. Megfigyelhető például az exploziváknak, az affrikátáknak és a spiránsoknak a szerepe az onomatopoetikus szavak hangszerkezetében, bizonyára e hangok nagy kifejező ereje miatt: pattog: pattan, koppan: kopog, kotyog: ketyeg, sikít: sikolt (Nyíri 1976:217). Az / intervokalikus helyzetbe való integrálódása az expresszív szavakba jelentékeny lökés volt abba az irányba, hogy a szóbelseji helyzetben korábban alkalmilag variációkban meglévő fonetikus hangelem fonémává szilárduljon. Az egyre erősebben kibontakozó onomatopoezisnek nagy szüksége volt erre a mássalhangzóra, hiszen az új fonéma jelentős szerephez jutott az expresszív szavak kialakulásában (pofa, pöfeteg, cefet, laffog). Az újonnan létrejött szavak a mélyebb, tompa hang képzetét idézik fel: böfög, töfög, puffog\ vakkanásszerű hangot jelenítenek meg: kajfog\ a súlyos vagy duzzadt, puha tárgy leesésének képzetét elevenítik meg: puffan. A szavak egy másik csoportja az ide-oda mozgás hang- és mozgásképzetét érzékelteti: leffeg, laffog. Az expresszív szavak száma egyre bővült azáltal is, hogy a nyelvben megjelentek a szavak mély és magas magánhangzós alakjai: leffeg: laffog, cefet: cafat. A TESz. szóanyagába az onomatopoetikus szavak közül elsőként a pofa (1490) szó került be, a XVI. századtól kezdve azonban számuk egyre emelkedik. A XVI. századtól kezdve már találunk nyelvemlékeinkben geminált / fonémát is az expresszív szavainkban. Az a tény, hogy a XV. században az onomatopoetikus szavak előfordulása gyérnek mondható, nem jelenti azt, hogy a használatuk is nagyon ritka volt. E helyzet megítélésekor figyelembe kell vennünk, hogy szórványemlékeinkben, szójegyzékeinkben, kódexeinkben nyilván kevésbé adódott alkalom az expresszív szavak feljegyzésére, ami az említett nyelvemlékek jellegéből következik. A szóbelseji és szóvégi / fonéma ma is meglehetősen ritka nyelvünkben. Az ÉrtSz.-ban mindössze 59 szóvégi /-et tartalmazó szavunk van. A hangok
