Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1996-1997. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Budai László: A valenciafogalom kialakulása, bővülése és a valenciakutatások problematikája

(1781) kezdi, aki a predikátum jellemzésekor az 'einseitig-unselbständig', 'zweiseitig-unselbständig', 'dreiseitig-unselbständig' jelzőket használta, és ezáltal kétségbe vonta az alany kiemelt státusát. Helbig-Schenkel a sort Heysevel (1908) és Behaghellal (1924) folytatja, akik abszolút, illetve szubjektív (azaz bővítményt nem igénylő) és relatív, illetve objektív (azaz bővítményt igénylő) igékről beszéltek. Szerintük Bühler (1934: 173) is közel állt a valencia lényegéhez, sőt már az igei valencián is túlmutatott, amikor az egyes szóosztályokhoz tartozó szavak által nyitott és más szóosztályok szavai által betöltendő üres helyekről (Leerstellen) beszélt, de magát a 'valencia' szót még ő sem használta. A németeknek a valenciával kapcsolatos igazi sikereinek kezdetét azonban Helbig-Schenkel (1969, majd 1973) jelenti. Schubert (1987: 26) azt mondja, hogy Tesniére nem találhatta fel a 'függőség' (dependency) fogalmát, hiszen ez a grammatikaelméletnek annyira alapvető fogalma, hogy hallgatólagosan vagy explicite azóta kell, hogy létezzék, amióta maga a nyelvészet. A gyökereket ő megint máshol találja meg más szerzők segítségével: „Baum (1976: 32) mentions that Charles Hockett (1958: 249) uses the term 'valence' apparently independently of Tesniére. Van Megen (1985: 170 n. 1) points to de Groot (1949: 11 Iff.), who used the term 'syntactische valentie' before Tesniére, and Smereka (1986: 4) claims that Kacnel'son (1948) is the originator of the term. Indeed Kacnel'son's (1948: 132) 'sintaksiceskaja valentnost" is the earliest use of the term in linguistics I am aware of, but perhaps someone will find a still earlier one." Allen (1966: 118) is hivatkozik Hockettra (Hockett 1958: 246-260), sőt a Hockett könyvét megelőző három tanulmányra (Anthony, Jr. 1954: 174— 180, Pittman 1954: 5-8, Francis 1956: 102-106) is, amelyekben ugyancsak szó van a valenciáról (valence). Anthony és Francis bizonyos igék és bővítményeik közötti valenciakapcsolatokról értekeznek. Az előzményekről szólva nekünk Brassai Sámuelt (Brassai 186365, 1873) is meg kell említenünk. (Szintaktikai koncepciójának ismertetését lásd: Molnár 1973.) Én megemlítem még Tóth Pál László pedagógiai, a 'szemléltetés és munkaiskola' szellemében készült nyelvtankönyvecskéjét (Tóth 1933) is. Ábráiban a kör középpontjában van az ige, és koncentrikus körökön körülötte helyezkednek el a mondatrészek. Az igéről ezt mondja: „Az állítmány a mondat középpontja, így legfőbb része. Tőle függnek a többi mondatrészek. A legelső fölérendelt mondatrész. Mindig ige" (Tóth 1933: 9). Az alanyt és a tárgyat szinte szó szerint úgy határozza meg, mint Tesniére; a határozók osztályozásakor pedig 'lokalista' nézeteket vall. Az egész könyvet plágiumnak tekinteném, hanem tudnám, hogy 1933-ban jelent meg, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy az igecentrikus mondatfelfogás általában 6