Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Tanulmányok a magyar nyelv, az irodalom köréből. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

H. VARGA GYULA: A magyar szórend egy sajátos jelensége

szerűinek az igekötő egyedi kezelésére: "gyakorlati szempontból leginkább külön szokták tárgyalni az igekötők szórendjét, de tudományos vizsgálódásban ennek a teljes elkülönítésnek nem volna alapja, mert valójában semmi különbség sincs igekötők és más határozók szórendje közt. Mi is itt fogjuk hát tárgyalni, csakhogy mégis külön kis csoportba foglalva őket, a könnyebb áttekintés kedvéért. {MOLECZ 1900, 31; -- kiemelés tőlem.) Az ún. Fogarasi-féle szórendi törvény alóli kivételeket rendezve állapította meg KICSKA EMIL a magyar mondat két fontos szórendi típusát: az összefoglaló és a kirekesztő szórendet (KICSKA 1890). Az igazi szintézisre SIMONYI ZSIGMOND tett kísérletet tanulmánysorozatában (SIMONYI 1903), létrehozva nyelvünk szórendjének egyik legalaposabb leírását. SIMONYI ugyan nem tárgyalja külön az igekötőket, de hogy milyen fontos szerepet tulajdonít nekik a szórend vizsgálatában, arra szolgáljon a következő megjegyzése: "Fölsoroljuk először is röviden a négy osztálynak [a nyomatékos mondatokról van szó] legjellemzőbb eseteit (mindjárt itt ügyelve arra, hogy a péidák közt mindenütt bővítményes, különösen pedig igekötős igék is legyenek, mert ezeknek a használata föltűnően jellemzi a különböző eseteket)." (SIMONYI 1903, 5, kiemelés tőlem.) Ebben SIMONYI annyira következetes, hogy munkáját — egy kis túlzással -- az igekötő szórendjét tárgyaló tanulmánynak is felfoghatjuk. Nem csupán arról van szó, hogy minden fő- és altípusban taglalja az igekötőket, hanem arról is, hogy a típusokat gyakran az igekötők szórendi viselkedésével jellemzi Pl.: "Összefoglaló mondatok: jellemző sajátságuk, hogy ha igéjüknek igekötőjük van, de a nyomaték más szóra esik: akkor az igekötő az ige előtt marad, de hangsúly nélkül." (I. m. 60.) "Kirekesztő mondatok: hogyha igekötőjük van, de a kirekesztés más szót illet, akkor az igekötő hátra kerül." (Uott.) Stb. Nem véletlen hát, hogy j. SOLTÉSZ KATALIN a magyar igekötők szórendjének rendszerezését teljes egészében tőle veszi át. (L. alább.) A logikai szemlélet jellemzője, hogy az igekötő pozícióját mindig az igéhez viszonyítja. Ez azonban náluk nem abból az alaptételből fakad, hogy nem az igekötőt, hanem az igekötős igét (igenevet) kell vizsgálni. Kiindulásuk alapja egyszerűen a Fogarasi -féle szórendi törvény — vagyis az ige szórendi helyéhez történő viszonyítás --, ill. annak a kiterjesztése az igekötőkre mint az ige legközelebbi bővítményeire. 2. Később a logikai szempontú felosztás nehézségei fordították a kutatók figyelmét az igekötők viselkedésének formai jellemzői felé. Az ígekötőkről szóló monográfiájában J. SOLTÉSZ KATALIN külön fejezetet szentel a szórendi viszonyok taglalásának. (SOLTÉSZ 1959, 201-215.) Vázlatosnak nevezett áttekintése a rendszeresség és a tudományosság igényével tárja föl a magyar 35