Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1991. Sectio Geographiae (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 20)

Tóth Géza: Adatok a Magas-Bükk nem karsztosodó miocén és pleisztocén fedőképződményei és fejlődéstörténeti szerepük ismeretéhez

ép dihexaéderes, tört, más esetben legömbölyített kvarc kristály. Ezek. a széteső vulkáni tufák, tufitok maradványai. A mészkövön a karros tagolt felszínek és a csapadék leöblítő hatásának hiánya jól és hosszú iedig megőrzi ezeket az üldéktakaró maradványokat. Ezzel szemben a terület vulkáni kőzeteiről a felszín lepusztulásával együtt ezek a maradványok is letarolódtak, még akkor is, ha feltevéseink szerint a pleisztocén közepén még védőtakarót szolgáltattak az alatta rejtőző tönkfelszínnek. 4. A pleisztocén vályog és karsztos formakincs Valószínűleg a pleisztocén elején (2,4—0,2 millió év között) is hullott többkevesebb eolikus pel it anyag a Bükk tetejére. Ez azonban az eddigi ismereteink szerint a Rónai féle 1. és 2. szakaszban élénkvörös agyaggá vagy barnásvörös agyaggá, pontosabban agyagos aleurittá, aleuritos agyaggá alakult, a 3. szintben vöröses sárga, halvány vöröses barna agyagos aleurittá alakult az éghajlati hatások miatt, míg a 4. szintbeli (hullóporos würm) hullópor túlnyomó többsége lösz állapotú maradt, - eltekintve attól, hogy a CaCC>3 tartalmát az esők kioldották. Ennek szinte pedig fakó sárga, halványsárga, vagy halvány szürkéssárga. Ezeknek a karsztidegen üledékeknek az igen finom szemcsenagysága miatt gyakorlatilag nincs közvetlen szerepe a felszíni és felszín alatti karsztos formakincs alakításában. Annál jelentősebb a szerepük a völgytalpi dolinasorok képződésében az agyagos aleuriteknek, ha azok nem alkotnak túl vastag réteget. Nagyobb vastagságban a karsztfelszín egy-egy részletének konzerváló szerepét töltik be. Mindemellett víznyelő és töbörfeltöltő, eltömő szerepük ismert. Ezen üledékek nélkül a Bükkfennsíkon kialakuló időszakos felszíni vízfolyások áradmányvizei akadálytalanul zúdulhatnának a mélybe, míg jelenleg jóval lassabban szivárognak le a kifejlődött és későbbiekben felsizpolódott járatokban. A karsztfelszín mélyedéseit vastagabb rétegben borítja a vályog, így jelenlétével lefékezi vagy akadályozza a karszteróziós folyamatokat. Helyenként az idős, valószínűleg 2—4 millió éve fejlődésnek indult hatalmas dolinák feltöltött fenékszintjét őrizte meg a vastag agyagos képződmény. Több helyen határozottan karsztfeiszín konzerváló szerepét látjuk a mélyedésekbe áthalmozódott vastag pleisztocén váiyogtakarónak (Fekete-sár-rét, Nagy-mező). Dolinakitöltés vizsgálataink azt mutatják, hogy a szelvényben lefelé haladva a sárgás, szárazon porosan széthulló vályog fokozatosan elagyagosodik. A Feketesárbérc tetején 920 m magasságban egy ún. tetőszitni töbörben 7 m-es mélységig bontottunk. A felső, vályogos réteg az utolsó eljegesedés hulló por anyaga. Alatta egy köves zóna következett, majd ismét vályogos zóna. A glaciálisokban a 128