Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

Öreg utakon. Kilencven éve született Fekete István

szerelmes molnárlegény először fogja meg kenyéradó gazdája gyönyörű kislányának kezét. A poros úton kis fekete puli trappol felénk. Bogáncs az, Galamb Máté számadó juhász csavargó kiskutyája. Békésen ballag el mellettünk egy szekér, rajta csendesen nótázgató öreglegényekkel. Megismerjük őket? Ribizke János az és Berti, s most vásárból jönnek haza és kellően vidámak. Mert otthon meleg konyha várja őket, mert új kucsma van a fejükön, mert melegít az áldomásra ivott szilvórium, mert a sebesült madár Kele immár összebarátkozott a ház állatseregletével. A nagy folyó mellett öreg fa gyökerei közé nézünk: barlangot rejt a sötét, s rejti Lutrát, a kedvencet, akinek történetét kunszentmártoni tanárkodása idején veti papírra az író. És ott ülünk két budapesti kamasz között a vonaton s utazunk velük Náncsi néni védőszárnyai alá. Hajnalban halk ablakkocogtatásra ébredünk: Matula bácsi az. És megyünk vele a berekbe, mely nyáron és télen is férfias nevelője Ladó Gyula Lajosnak és Pondorai „Bütyök" Bélának. Magáról szól az író. Arról, amit látott, tapasztalt, megélt, elképzelt és megértett. Arról, hogy az élet nagy dolog, s nincs jogunk lekicsinylően bánni vele. Arról, hogy legyen bennünk kellő alázat elfogadni: része vagyunk ennek a világnak s nem ura. Arról, hogy lelkünk legcsodálatosabb tulajdonsága a szeretet. Hogy érezzük meg a szépet, merjünk megállni mellette, eltenni szívünk mélyére és elővenni, hogy nagy szükségét érzi életünk. Elképzelem, ahogy egy erdei tisztáson ül. Kedvenc évszakának, az ősznek piktorai millió színű világot varázsolnak köré és a tisztás lassan megtelik kedves és ismerős árnyakkal. Illemtudó mátyásmadarak telepszenek vállára, okos pofájú rókakölykök szemei csillognak, és nem félnek most tőlük Kalán gyermekei, a nyulak. Itt vannak mind. Az ezernyi bogár és madár, őzek, szarvasok, vaddisznók, a föld feletti, s föld alatti világ lakói. És emberek. Akiknek örömet, megnyugvást, hitet és reménységet adott. Akiknek percekre, órákra, napokra vagy egész életükre szóló gyönyörűséget jelentett, s jelent ma is. És ünnepelnek, ünnepelünk. Csendesen, komolyan, ahogy tőle tanultuk. Tudja, hogy ő tehet erről az ünnepről, tudja, hogy most beszélni kell, keveset, útravaló szavút. Hallgassuk: „Elmegy lassan a berek, ez erclő El a nádas, a tél meg a nyár A hegy, a völgy, a nappal s az éjjel A szememlátta egész, határ. Elmegy? De talán mégsem egészen Meglátom tán az örök vízen, 332