Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Kányádi Sándor költészetszemléletének ala-kulása, a lírai személyiség formálódása

vagy már régen elinalt megszökött / nem ül a rímek bilincsébe verten / s a versek kongó cellák börtönök" (Kupié, 1974-77). A depoetizáló, dehumanizáló törekvések eme kiábrándító látlelete a nyolcvanas évek némely darabjaiban a „versszolgabírák" által (is) gerjesztett alaptalan és álszent társadalmi elvárások bírálatával egészül ki: „miért éppen a költőktől várnátok / barokkosan billegő és jóltáplált / vigaszt mikor a miatyánk egy-két aszkéta igéjével is / évekig elvagytok" (...) miért ne / kem kellene krisztusi vér / hullatás árán is valódi / költeményeket szereznem" (Reggeli rapszódia, 1983), „nem mondok én ki / mondhatatlant mert / félek ha ki / mondanám rámszakadna / nem vagyok hős ó / hősök nem / alkalmazottak / vagyunk valamennyien" (Dísztelen dal, 1982). Folyamatos párbeszéd a magyar és világirodalmi kánonnal A kortárs költészetben egyedülálló statikai bravúrnak látszik az, ahogyan Kányádi Sándor tradíció és modernség, hagyomány és újítás kényes egyensúlyát megvalósítja. Miközben Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Erdélyi József és Sinka István örökségére ügyel, művészetfilozófiai érvénynyel bíró portréverseiben (Apácz.ai, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Páskándi Géza, Arghezi) a szellemi rokonság megvallásán túl saját világképét is gazdagítja. A Jékely Zoltánnak és Illyés Gyulának odaátra küldött krónikás énekeiben, illetve a Szilágyi Domokos, Latinovits Zoltán, Lőrincze Lajos, Kacsó Sándor emlékére írott lírai nekrológjaiban is a lírai személyiség legteljesebb érintettsége és érdekeltsége ismerhető fel. A nagy elődökkel és egykori pályatársakkal való dialogikus kapcsolat révén az önés létmegértés új dimenzióinak bekapcsolása, ontológiai-metafizikai távlatokba helyezése megy végbe. Az említet művek közül is kiemelkedik artisztikus szépségével a Krónikás ének - Jékely Zoltánnak odaátra, amely a 16-17. századi irodalmi hagyomány énekszerzőihez kapcsolódva újítja meg és avatja mai érdekűvé az archaikus műfajt. Az egyedien kimunkált formarendjével is emlékezetes opus az emlékező és sorsfaggató reflexivitás transzcendenciára nyíló alakzata. A Nyugat harmadik nemzedékének nagy formakultúrájú, elégikus hangvételű költője, a műfordítóként is kiváló Jékely Zoltán 1982-ben halt meg. Kányádi egy évvel később született rendhagyó krónikás éneke emlékidézés, illetve tisztelgés a halk szavú költő művészi-emberi nagysága előtt. Az alcímben szereplő „odaátra" mintegy a vékonyka földi jelenlétre figyelmező mementóként tudatosítja a vendéglét transzcendencia általi meghatározottságát, valamint az evilági történések metafizikai távlatból fölsejlő mélyebb és pontosabb értelmét. Ez úgy lehetséges, hogy a megalkuvás nélküli ismeretet, globális tudást közvetítő költészet metafizikai-ontológiai beágyazottságánál fogva mindig az abszolúthoz mérve nevez meg valamit. A költői igazság 236