Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

KÖDÖBÖCZ GÁBOR: Kányádi Sándor költészetszemléletének ala-kulása, a lírai személyiség formálódása

reflexív természetű megnyilatkozásokból kiderül, Kányádi Sándor mindig is közösségi rítusként és kulturális kötőerőként fogta fel az irodalmi cselekvést. Ebből adódóan a futó divatokon fölülemelkedő, morálisan elkötelezett, közösségi érdekeltségű költészetet művel, amely fél évszázada formálódik az állandó készenlét, az organikus és tudatos építkezés jegyében. Az ő esetében az „ártatlan" szöveg, a tisztán irodalmi motiváció teóriája nemigen jöhet szóba, hiszen a mindenkori költemény horizontját és értékvilágát alakító szövegalany valóságtapasztalata és létérzékelése olyan poétikai beszédmódban artikulálódik, amely élet és költészet átjárhatóságát sohasem szüntette meg. Sőt, a poétikai én kifejezetten abban érdekelt, hogy őrizze kiküzdött alkotói integritását, még pontosabban: hűséges maradjon önmaga - eredetében és végtelenségében szemlélt - transzcendenciájához.

1 A tisztán irodalmi motiváció Kányádinál azért sem lehetséges, mert az irodalmi cselekvés nála sohasem függetleníthető a megszólalás közegétől és körülményeitől, és mert a műalkotás számára mindig „szellemi-erkölcsi energiák átvitele az együtt alkotó olvasókba, illetve értelmező közösségekbe" 4 A nyugat-európai modernségmodell - tudniillik hogy „az irodalom legyen csak irodalom, tartsa távol magát a szociológiai valóságtól"

5 - számára elfogadhatatlan. A Kányádi-féle esztétikai magatartás érvényességét, az irodalomnak a nemzeti (közösségi) önazonosság és önismeret ápolásában betöltött szerepét az alábbi nézetek is messzemenőkig alátámasztják: „senki büntetlenül ki nem kapcsolhatja mag a közösségből" (Danilo Kis), „a nem etikai bázison termett esztétikai értékek önnön ellentétükbe, nevezetesen giccsbe csapnak át" (Hermann Broch), „minden nagy dolog abból született, hogy az embernek hazája és nemzeti hagyománya van" (Martin Heidegger).

6 Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik Márai Sándor reflexiója is: „a nevelői hivatás veszély az alkotó számára, mert vállalása tönkreteheti a művet, nem vállalása viszont üressé, érdektelenné teszi azt. Az alkotónak egyszerre kell szembenéznie mindkét veszéllyel. (...) Az író, aki nem adja érzése, lelke, akarata egy hányadát dézsmaként a pillanatnak, a napi kérdésnek, tehát a szó magasabb értelmében kifejezett politikumnak, titokzatos módon nem tudja megalkotni az örök szép és igaz művészi kifejezését sem.

7 1 Vö.: Görömbei András: A poétikai én változásai Csoóri Sándor költészetében. In: Tanulmányok Csoóri Sándorról. Válogatta és szerkesztette Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 350. 4 Görömbei András: Csoóri Sándor költészetszemlélete. Tisztatáj, 2000/2. 71. ' Vö.: Pécsi Györgyi: A Bárányka meg a Ló. Új jegyzetek Kányádi Sándor régi verseiről. Tiszatáj. 1992/3. 68. Vö.: Görömbei András: A nagy olvasó. Márkus Béla: A betokosodott kudarc. In: G. A.: Létertelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, 1999. 347. Vö.: Görömbei András: Utolszor a lyrán? Alföld, 2000/2. 230