Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

HAVAS ANDRÁS: Sírni szabad

Havas András Sírni szabad 0 tanított meg rá... Nem, ez így nem jó... Én töle tudom, hogy sírni szabad. Hogy ha itt az ideje, ha valaminek egyszer és mindenkorra vége, akkor felesleges a vigasz és haszontalan dolog azt mondani, nem baj, meg azt, hogy gondolj inkább a jóra. Akkor már nem érdemes kérdezni semmit, csak hagyni kell az embert sírni szépen, és nem szabad letörölni az arcunkról a könnyeket. Amikor ott, a patakparton, a felnémeti kocsmában diplomaosztás után utoljára jöttünk össze, nyilvánvaló volt: ennek vége. így többet nem leszünk együtt, hiába gondolunk másra, hiába iszunk és röhögünk, ezek az utolsó óráink, kapaszkodhatunk, de hiába. Előre féltem ettől a bulitól, készülni is másképp készültem rá, persze elrontani sem akartam a végét, de lehetetlen volt nem gondolni erre. Szóval lehetetlen volt nem érezni a találkozás úgymond végső jellegét, a város, a padok, a vendéglők, a kollégiumi szobák elhagyását, a búcsút egymástól és persze a lányoktól, akik nélkül az idő másképpen fut: unalmasan, szürkén és hiábavalóan, mindenféle irányok nélkül. Mint egy pohár víz, amit kiöntünk az asztalra. Egyszer azt mondta egy rajzos haverunk, jaj, nehogy azt gondoljátok, hogy például Pesten (ahová ő járt), ennyire szeretik egymást az emberek, mint itt... Nem tudtuk, de azért sejtettük, hogy kívül minden másképp van, hogy „semmi szeressük egymást gyerekek" meg „all you need is love" nincsen odakinn, csak a hűvös, praktikus élet a sok mit miérttel, s azzal, kinek hogyan éri meg és mi lesz abból a haszna. Ott ültünk néhányan az asztal sarkán, mellettünk ő is persze, szólt a zene, beszélgettünk, háttal ültünk a széken, a támlájára könyököltünk és akkor, fogalmam nincs, hogy miért, miféle szavak hatására, a fejemet a karomra hajtva sírni kezdtem. A többiek először azt hitték pihenek és tovább beszéltek. de a ritmusosan rázkódó vállak aztán egyértelműen jelezték, hogy mi is történik itten. Hogy akkor most annyira vége van ennek az egésznek, hogy már arra nincsen kifejezés, annyira durván és azonnal elvesztünk mindent és nincs kegyelem... nagyjából ennyi lehetett bennem. Hárman ültek körülöttem. Az egyik nem értette mi történik, a másik pontosan tudta, de vigasztalni próbált, ne. Ne, meg azt, hogy ne csináld, nem érdemes. De ő percekig nem szólt semmit, majd azt mondta: hagyjátok, minden oka megvan rá. 7