Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2003. Sectio Culturae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 30)

Egy polgár halálára

nia, pedig Márai Sándor-összkiadás indult. Pedig újjáalakult a Katolikus Legényegylet, a kisebbik lányom cserkész, és az iskolában bevezették a hittan tanítását. Pedig ebben a városban, ahol dédnagybátyámról utcát neveztek el (ez az utcanév kibírta különféle rendszerváltozások névadói kedvét), néhányan érdemesnek találtak volna arra, hogy helyhatósági képviselőjelöltként indítsanak. Nekik megpróbáltam megmagyarázni, hogy a belül érzett nem kis büszkeség ellenére miért nem vállalom ezt a megtisztelő küldetést. Nem megy nekem igazán ez a rendszerváltás. Bolondság talán, de úgy érzem, mintha áruvá váltak volna gyermekkorom óta őrzött kis titkaim. A biztonságom. A rendszerem, amit nem óhajtok váltani, de mindenünnen azt harsogják, hogy kell. Úgy vagyok, mint Ibsen Nórája - alkalmatlan ily nehéz feladatra. Talán egy kis magányos nyugalom. És ne mondják nekem, hogy most erre nincs idő. Talán egy kis fölösleges bíbelődés, hogy érezhessem: haszontalan, rendszertelen kacatjaim igenis az enyémek. Jogom van hozzájuk, és megtarthatom őket. Legnagyobb politikus-példaképem, Deák Ferenc egyik, manapság sokat emlegetett példázata jut eszembe a rosszul gombolt lajbiról. De azt hiszem, nem volt igaza. Nem lehet azt a lajbit kigombolni és újragombolni. Vacakolni kell inkább azokkal a gombokkal és gomblyukakkal. Drága Burci néném, akinek egyetlen szavában több erő és hit volt, mint az én egész eddigi életemben: Korai még? És ami most történik velünk, az a remény? Népújság, 1989. március 6. 4. oldal Egy polgár halálára Márai Sándor író 89 évesen, saját elhatározásából emigrált az életből. Négy évtizeden keresztül élt hazájától távol, de egész életében magában hordozta s írásaiban rögzítette az elvesztett pátria utáni vágyakozást. Kettős körgyűrűben feszült ez a vágy. A szűkebb belső teret a trianoni, párizsi döntések határai közé szorult ország, a tágabbat a kulturális identitását fokozatosan veszítő Európa jelentette. „Idegen emberek" című önéletrajzi (de hát melyik müve nem volna az?) regényének hősét idézve „...egyszerre fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, melyet nem tudott geográfiailag meghatározni, s melyben benne volt a Vérmező, a budai utcák, a Louvre japán osztálya, Rainer Maria Rilke, a gyárak Billancourban, az Engenbertuskápolna - honvágyat s rokonságot emberekkel... Oly fájdalmasnak tűnt ez a honvágy, reménytelennek, el nem múlónak, hogy mélyen sebzettnek érezte 326