Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Biologiae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Fekete Gábor: Cönológia és növényföldrajz

20 Fekete G. a jellemző. Mindezek alapján (többnyire jégkorszaki) reliktumoknak tekintjük ezeket. A Seslerio-Fagetum-ra, de a többi rokon társulásra is igaz, hogy ezek, statikusan szemlélve és a lineáris cönológiai rendszerben elhelyezve nem értékelhetők megfelelő módon, mivel különleges cönózisok, amelyeknek mind térben, mind időben többdimenziós kapcsolatai máig kimutathatóak (Zólyomi 1950, 1958, 1967a). A szüntaxonómiai rendszerek nem is képesek teljességgel rokonságukat kifejezni. így a Fago-Ornetum-ot Soó (1973) az Orno-Cotinion, de a Seslerio hungaricae-Fagetum-oX a Cephalanthero-Fagion-ba sorolja. Borhidinél (2003) már azonos egységben, a Cephalanthero-Fagenion alcsoportban találhatóak, nem így azonban a rokon Seslerio hungaricae-Quercetum virgilianae, amely tőlük meglehetősen távolra, a kontinentális tölgyesek csoportjába (Aceri tatarici-Quercion) került. A mészkedvelő erdeifenyvesek meg még sokkal távolabb, mindkét rendszerben. De nézzünk további példákat, a „felülről" való szemlélet jegyében. A magyar növényföldrajz nagy egyénisége, Borbás Vince az illir (nyugat-balkáni) hegyek és a Balatontól északra elterülő hegyek florisztikai hasonlóságára már 1900-ban felhívta a figyelmet, híres balatoni flóramüvében. Jobban utánanézve az is kiderül, hogy jó néhány nyugat-balkáni növényfaj diszjunkt áreával, a főelterjedési területtől elszakítottan bukkan itt fel. Olyanokról van szó, amelyek Dél-Dunántúlon sem fordulnak elő, így nem jöhettek a Mecsek felől sem: Daphne laureola, Scilla autumnalis, Stipa bromoides, Coronilla emerus, Amelanchier ovális, Physocaulis nodosus, Aethionema saxatile, Scutellaria columnae, Notholaena marantae stb. Az eltelt időben aztán megismertük a Dunántúli-középhegység növényzetét és annak térbeli sajátságait is. Igen egyedi a kép az Északi- és a Déli-Bakony átmenetében. Veszprémtől nyugatnak egy durván észak-déli metszet elemzése (Fekete és Zólyomi 1966) azt mutatja, hogy északon, mintegy 400 m tszf. magasságban még bükkösök borítják a gyenge lejtésű vagy sík területeket. Átszelve a veszprém-devecseri haránttörés vonalát megváltozik a kép. A hegytetőket, platókat már cserszömörcés, molyhostölgy és virágoskőris uralta száraz mészkedvelő karszttölgyesek fedik, a bükkösök az északi oldalakra szorulnak vissza. A másutt kiteijedt cseres-tölgyesek itt összeszorulnak, csak a lösz alapkőzet szigetszerű foltjaira korlátozódnak, amely alkalmas mélyebb talajok kialakulására. Gyakorlatilag hiányzik a gyertyános-tölgyes is, illetőleg a gyertyánosok „beolvadtak" a bükkösökbe. Nem is egy, de két vegetációzóna is kiesik itt, éppen azok, amelyek KözépEurópa szubkontinentális dombvidékein és alacsony hegyein - akárcsak a Dunántúli-középhegység keletibb kistájain is - igen elterjedtek. (Nyilvánvaló, hogy itt egy erős éghajlati gradienssel van dolgunk, amit nemcsak a botanikus észlel, de tudnak róla a növénytermesztők is. A jelzett vonaltól északra például a kukorica gyakran nem érik be, délre viszont a szárazságtól