Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 2004. Sectio Biologiae. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Fekete Gábor: Cönológia és növényföldrajz

18 Fekete G. nagymértékben elüt. Itt agyagon, vályogon és löszön tűlevelü-lombelegyes erdeifenyvesek, kavicson erősen podzolosodó talajon elegyetlen erdeifenyvesek alakulnak ki, közbezárva edaflkus-intrazonális társulásokat: tőzegmohás átmeneti lápokat, rekettyés fűzlápokat és síklápokat másodlagos, szukcesszionális vegetációformákat (sovány irtásrétek, nyíres-csarabosak stb.). A florisztikailag gazdag terület vegetációmozaikját Pócs Tamás kutatta. A vegetáció leírásának és értelmezésének nagy lendületet adott lengyelországi tanulmányútja. A terepbejárás meg a magyar és lengyel társulástabellák összehasonlítása segített felismerni, hogy az Alpokalji terület a lengyelországiaknak számos tekintetben a mása, illetve hogy amaz a nagy balti tűlevelű elegyeserdő zóna ideszakadt darabjának fogható fel. A boreális vegetációtípusok fennmaradását a dealpín klimatikus tényezők biztosították. Az acidifíl erdeifenyvesek a posztglaciális beerdősödés kezdetén, a preboreálisban igen valószínűen még közvetlen összeköttetésben álltak a balti fenyvesekkel, és a faj készletüket megszabó boreokontinentális fajok beözönlése is erre az időre tehető. Később, az atlantikus fázisban és még később, a szubboreálisban alpín-illír lomberdő fajokkal telítődtek. Ez adott az itteni erdőtársulásoknak egyéni arculatot. Ma a közvetlen összeköttetés az elegyes fenyvesek fő elteijedési területével megszakadt (Pócs et al. 1958, Pócs 1959, 1960). Látjuk, hogy az analógiakeresés nagy térléptékben történik. A nagy térlépték persze nagy időléptékhez kapcsolódik. A sokszor homlokegyenest eltérő áreatípus-spektrumok mögött különféle időbeli mozgások állnak. Különösen olyan - nálunk rendszerint ritka - áreatípusok megléte árulkodó, amelyek megjelenése plauzibilisen köthető a jégkor utáni vegetációtörténet egy-egy fázisához. Nagymértékben a palinológiának, köszönhetjük, hogy e fázisokról jó ismereteink vannak, és hogy a fajok-áreák alapján a társulástranszformációkat a posztglaciális vegetációtörténet időtengelyén képesek vagyunk elrendezni, mint azt az alábbi példa is mutatja. A Dunántúli-középhegység legjellegzetesebb vonása a dolomitnövényzet. A táj képileg is igen megejtő dolomitgerincek, sasbércek, börcök északias, meredek hajlatain zárt sudárrozsnokos sziklagyepekre, alattuk sokszor letörpülő, kiritkuló erdőkre, a letörpülő bükkfa, molyhostölgy, bennszülött berkenyék és cserszömörce különös elegyére bukkanhatunk. A zárt dolomit sziklagyepben és a bükkös karszterdőben menedéket nyertek olyan ritkaságok, mint - többek között - az alhavasi gombos varjúköröm {Phyteuma orbiculare), a terpedt koronafürt (Coronilla vaginalis), a hegyi tarsóka (Thlaspi montanum), a henye boroszlán {Daphne cneorum), a havasi hagyma {Allium victorialis), tarka nádtippan {Calamagrostis varia), kövi szeder {Rubus saxatilis), szürke bogáncs {Carduus glaucus), a hűvös, meredek dolomitfalakon pedig az ugyancsak alhavasi medvefül kankalin {Primula auricula). Gyakori eset, hogy fenti maradvány faj ok két kontrasztosan különböző mikroklímájú társulás határán - az ún. cönoton-ban - lépnek fel,