Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1993. Irodalomtudomány. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 21)

Németh Béla: Janus Pannonius Mandulafácska-versének értelmezéséhez

többnyire csak a magyar befogadó tudatalattijában munkál. Weöres a kicsinyítő képzővel (mandulafácska) visszaadja a latin szöveg amygdala szavának görög voltából fakadó stílusértékét, s az audax... amygdala csodálkozását lágy m-alliterációval fordítja meleg becézéssé. Akadhat olyan befogadó, aki ezek után már nem is veszi észre a következő sorok elsietett voltát: azt, hogy nincs ellentétes kötőszó (dm) nincs csodaszép, Janus tavaszi rügyekről (veris germina) tesz említést, s nem írja meg nyíltan e rügyek majdani sorsát, azt olvashatjuk mindössze, a zord tél ontja (fundit) őket. Zúzmara sincs Janusnál. Ezzel korántsem azt akarjuk állítani, hogy e sejtetés hiányzik Janus verséből, csakhogy az a helyzet, ő mindezt szórendi eszközökkel érzékelteti. A nagy tavaszi rügyontás a zord téltől átkaroltan helyezkedik el: tristior et veris germina fundit hiems. A hyperbaton tehát olyan hangulatot kelt, melyben érezzük, ilyen környezetben nem sok jót várhat az ember a tavaszi csoda múltán. Attól mindenképpen óvjuk a vershez közeledőt, hogy a f

undere és conf

undere igéket azonos értékűeknek tartsa. A lucretiusi tavasz-képből táplálkozó Janus-fordulatban a kettő nem téveszthető össze egymással. Az utolsó előtti sorban Weöres visszatér a jól bevált becézéshez: mandulafám, kicsi, anélkül, hogy ezt Janus patetikus, sírós szövege megkívánná (Progne, Phylli, tibi, fűit expectandá). Nem sikerült érzésem szerint a mitológiai utalás megfejtése sem: Progne itt nem fecske, mint ahogyan Weöres gondolta, hanem minden valószínűség szerint a tavaszi dallal megtérő csalogány. A sor Ovidius reminiszcenciája alapján erre a Metamorphosesben említett mítoszvariánsra gondolhatunk. (Nem bizonyíték, csak párhuzam, hogy Goethe szintén a tavasszal érkező csalogányban láttatja dalos önmagát.) Sajnálatosan elmaradt a költemény záró mitológiai utalásának visszaadása. Démophoón (akinek a nevét choriambusként: tátititá kell ejteni, azaz az egymás melletti rövid és hosszú ó-t külön hangoztatni, hiszen az összevont alak nem kevesebbet jelentene, mint azt, Janus nem tudott distichont írni, amennyiben nem ismerte a spondeus tilalmát a pentameter második felében) felébresztette a szerelmet Sithonos thrák király lányában, aki szenvedélyében nem volt képes kivárni visszatértét, s ezért öngyilkos lett. Janus, aki a mandulafa képében saját sorsáról beszél, a vakmerő virágzással nemcsak rügyei (költeményei) hulltát kockáztatja. Az az eszeveszett tett, hogy az öt meg nem értő környezetben virágokat bontott, öngyilkosság, az egyszer megízlelt boldogság, az itáliai múzsái lét utáni vágyból fakadó önemésztő gesztus. Weöres indító monosyllabáit: vagy hát oly a nehezen követi. Ezeknek kellene visszaadni az omnes odisti ...moras szilajságát? A janusi hangzás hangeszkö98