Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Gyenge Zoltán: A nyárspolgáriság dicsérete - avagy erény: „csöndesen ülni a mocsárban"

sokat; mert ha végére járunk az időnek, akkor elbánunk a örökkévalósággal is. Ezért ha az illetők az „örökké" helyett ezt mondanák: „húsvétig" vagy a „következő május elsejéig", akkor mégis csak lenne értelme a szavaiknak, mert mindkettővel olyat mondanának, amit talán be is tudnának tartani." A szerelem ugyanis a pillanat müve, ezért az idő (múlt, jelen, jövő) megöli a pillanatot, azaz a házasságban a szerelem kivételes érzése megszűnik, semmivé foszlik, erre persze azt szokták mondani, hogy valami más érzés (talán a szeretet?) váltja fel, holott inkább a kölcsönösen elfogadott vagy eltűrt, de már megszokott unalomról van szó. A házasság valóban kötelék, de olyan, mely az embert megbilincseli, sőt a szabadság elvesztését jelenti. Ezért polemizál Kierkegaard is ezzel az életviszonnyal. Aki elvesztette a szabadságát, az már nem csaponghat ide-oda (persze - tehetnénk hozzá - immár felelősségteljes életet kell élnie), „ha felesége van, akkor ez nehéz - írja - ha felesége és esetleg gyereke is van, akkor még nehezebb, ha felesége és gyereke van, akkor ezt lehetetlen megtennie. Volt már ugyan példa arra, hogy egy cigányasszony egész életén át a hátán hordta a férjét, ám ez részben ritkaság, részben pedig - ha sokáig tart - fárasztó - a férfi számára." Egészen nyilvánvaló, hogy ezek az ironikus gondolatok a házasság érvényéről, a házasság mint polgári intézmény ellen szólnak, és egyben annak az embernek a keserűségét is mutatják, aki néhány hónappal e mű megírása előtt még komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Poul Martin Mfiller katedráját elfoglalva megpróbálkozik az ún. „normális" élettel. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy csak a személyes életében történt események, a polgári élet kilátásainak elvesztése hívja elő nála ezeket a gondolatokat. Valószínűleg ezen gondolatok megléte teszi lehetetlenné számára a polgári életben való megfelelést, ugyanis számot vet azzal a lehetőséggel, hogy az ő habitusa számára a polgári megfelelés egyenlő önmaga teljes feladásával, megtagadásával, egy színtelen vegetációban való boldog, ám öntudatlan - a schellingi értelemben vett - „látszat-létezéssel". A hétköznapok monotóniája szerinti mókuskerék formában működő világgal - szemben nagy tanítójával és ellenfelével - nem tud „megbékélni", a szabadságáról nem képes lemondani, mert pontosan látja, hogy a polgári ideák szerinti élet a szabadságról való önkéntes lemondást igényli, papoljanak erről bármit a politikusok. A barátság és házasság mellett ezért ugyanilyen veszélyes a polgári hivatás is, amelyet - mint tudjuk az apai örökségnek köszönhetően Kierkegaard soha nem is űzött. Nincs számára idegesítőbb látvány - ahogy az egyébként a század más gondolkodóira is jellemző, és itt nem csupán a már említettekre gondolunk, hanem pl. Schopenhauerre is - mint a serényen tüsténkedő, mindig elfoglalt, jól nevelten viselkedő erényes polgár, aki szeretné az egész világot, mint egy modern demiurgosz, a saját képére formálni.