Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Törőcsik Miklós: A filozófia méltatlankodása

De nem tévedt el. A börtön mélyén e roppant tiszteletgerjesztő ábrázatú asszonyság megtalálta a halálra várót, és bár lángolt a tekintete, vigasztalást nyújtott neki. Szerzetesi cellák magányában rendszereket épített, egyetemi katedrákon lépte át azokat a határokat, amelyeket önmagának húzott és rom­bolta le azokat a falakat, amelyeket önmaga számára épített. Aztán hallgatta azoknak az ítéletét, akik megőrizték tiszteletre méltó korlátaikat. Amikor újra hercegi udvarok közelébe került, már okos volt. Tudott kü­lönbséget tenni: választhatsz hatalom és tisztesség között. És tudta, milyen reménytelen ez a választás. Egy szép, új világ hajnalfénye volt ez: a pirkadat pirosát a virágok között lobogó máglya fénye adta, a füstje viszont a városra árnyékot borított. Mint néhányan mások is, az új világban meggazdagodott és elveszített mindent. Tudomány lett és nem volt már tudás. Feltárt mindent, hogy a leg­végén csak a feltárásról tudjon beszélni. Hiába borult rá a csillagos ég, és hiába lakott a szívben, eljött az idő, amikor a csillagos égről mások beszél­nek, a többi pedig néma csend. Pedig mindent megpróbált. Fel akarta éleszteni a rég elpusztult Atlantiszt, meg akarta találni az új kősziklát, amelyre a tudás egyházát felépíti, amelyet aztán a hit kapui sem tudnak megdönteni. Uvegcsiszóló műhely mélyén ful­ladozott, csakhogy tisztességes maradhasson, budoárokban vakarózott, hogy sikeres legyen. Sikeres is lett: a vérpadon érte haltak meg és miatta, a parla­mentekben az általa levert útjelzők alapján építették fel az új világot. Pro­fesszori pontossággal járta az útját, professzori hiúsággal, magányosan ke­vergette a mérgeit, amelyek aztán észrevétlenül szétszivárogtak a világban. De milyen vidám bukása volt: önmagát találta meg a világban. Rezignácio­jában a felemelkedést, a hatalom akarásában azt, hogy minden mindegy, mert minden elmúlik és minden visszatér. Közben várakozás van, törékeny házában ül, tétován vár, mert tudja, bármit választ, csak önmagát választ­hatja. És azt is tudja, hogy fölösleges. A hegyre felgörgetett kő visszagurul. Közben volt, amikor a filozófia pirosló arcokon ragyogott és piros zász­lókon lobogott. Mintha egy újabb hajnal fénye világított volna. Pedig alkony volt, és nemcsak Minerva baglyának szárnysuhogása hallatszott a sötétben. Kemény csizmák csattogása és tűzvészek fénye nyomta el a filozófia halk szavát. Anyagi erővé vált. Nem látszott az alkonyban, nem látszott a füzek­től, nem tárult fel a fényes tekintetek előtt, hogy szögesdrótok, táborok és unalmas bürók vannak az éjszakában. Milyen sokfélék, mégis milyen egy­formák. Olyan sok mindent tett a filozófia. Olyan sok mindent tettek már a filozófiával. Most méltatlankodik. Most vele méltatlankodnak.

Next

/
Thumbnails
Contents