Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1999. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 25)

Koncsos Ferenc: Az erkölcstanoktatás apológiája

visszaállítását szorgalmazva a szolidaritás tudatát próbálták fejleszteni. Az individualizmus túlhajtásaival szembeszegezett, elvszerűen gyakorolt szolidaritást személytelen és elvont jellege következtében csak más csoportokkal szemben tudták érvényesíteni. Az elvszerű szolidaritás a csoporton belül úgyszintén magára hagyta az egyént, elértéktelenítette, közömbössé tette azáltal, hogy az egyéni felelősséget átvállalta a szabványmagatartást meghatározó szervezet. A második világháború után a szovjet típusú rendszerek - az erőszak megváltó erejével kísérletezve - Közép-Európát másképpen akarták modernizálni, mint ahogyan a nyugat modernizálta önmagát. A felülről építkező társadalom modellje a proletár osztályszolidaritáson alapuló tömegerkölcs alapján azt követelte az egyéntől, hogy cselekvéseit, sőt sorsának teljes alakítását rendelje alá a mozgalom céljainak

1, a hatalmi akaratnak. A rendszer ebben a formában még időlegesen sem volt működőképes, ezért a szocialista országok kommunista vezetése valamilyen módon megpróbált úrrá lenni a helyzeten. Nálunk a kádárizmus levonva a tanulságokat, a rászabott feladatokat maradéktalanul végrehajtó, de a politikai akaratképzésbe beleszólni nem akaró egyénnek cserében megengedte, hogy amennyire képes, minden eszközzel, akár törvénybe ütköző módon is javítson saját sorsán. A saját akaratát mindenáron érvényesíteni akaró többség magatartását az önzés, a szolidaritás nélküli „üres individualizmus" irányította. A szélsőségesen individualista embert a külvilág csak abból a szempontból érdekli, hogy mit kaparinthat meg belőle. Mindent és mindenkit aszerint ítél meg, hogy milyen hasznot hoz számára, nem érdeklik mások szükségletei, nem tiszteli mások méltóságát és integritását. A nem szolidáris önző ember az „erkölcsi hipochondria" állapotába kerülvén kívülről bár erkölcsös ember benyomását kelti, aki retteg attól, hogy valamilyen bűnt követ el, aki látszólag törődik embertársaival, valójában azonban a felszín mögött olyan nárcisztikus személy rejlik, aki sohasem képes magát a másik ember helyébe képzelni. Cselekvéseit a lelki túlélés etikája vezérli, ami nem más, mint behódolás bármiféle társadalmi normának. A tömegerkölcsöt elfogadó nárcisztikus ember, a kialakulatlan vagy kiüresedett „Én" a totalitarizmus igazi nyersanyaga, aki bárkit követ, akinek az átlagember csodálatát kivívó képességei vannak, aki (vagy ami) kételymentes bizonyosságot sugall számára. Nem érzi és nem tudja, hogy erőszakot követnek el rajta. Számára az erőszak egyáltalán nem is létezik, kész az erőszakra, sőt örömét leli benne. Úgyszólván érzéketlen a transzcendencia iránt, elzárkózik a nem mindennapi valóság elől, bezárkózik a hétköznapok, a puszta haszonelvűség, az örök jelen idő világába. A hétköznapi hasznosságba bezárkózva képes túltenni magát bizonytalanságán, mert az élet túlnyomórészt igazolja gyakorlati bizonyosságának hitét. Ha kétsége mégsem 124