Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1998. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 24)

Weiss János: Társadalomszerveződési modellek a romantikában

Friedrich Schlegelnél a kozmikus mitológia elveszti meghatározó szerepét. A mitikus mag most az emberi bensőbe transzformálódik, s ez teszi lehetővé a felismerést, hogy az identitás a szerelemben konstituálódik. A szerelem tekintetében azonban felmerül az a kérdés, hogy lehet-e olyan tágan és sokrétűen értelmezni, hogy a társadalmi integráció modelljeként szolgálhasson. Kétségesnek tűnik ugyanis, hogy a szerelmet ki lehet terjeszteni minden társadalmi kapcsolatra. A szerelemben ugyanis vannak olyan jelentésaspektusok, amelyek nehezen általánosíthatóak. A szerelem egyik ilyen jelentésaspektusa a szeretett lény egyedisége vagy mássága. Schlegel maga is látta ennek az aspektusnak a jelentőségét. „Mert elsődleg a barátságban kerestem mindazt, amit hiányoltam, s mit ekképp női lényben meglelhetni nem reméltem. Benned megtaláltam mindent, s még többet is, mint óhajtottam egyáltalán: ám Te nem is vagy a többiekhez hasonlatos."

4

9 Ha az egyediség a szerelem lényeges vonása, akkor önellentmondás, ha a szerelmet általános társadalomszervezési modellé próbáljuk tenni. A nyilvános ész Heinrich von Kleist által kidolgozott formája is úgy tűnik - önellentmondásba torkollik. Hajlamosak lehetnénk arra, hogy Kleist javaslatát a következőképpen értelmezzük: a nyilvános ész használata az igazságosság megvalósítását követeli. Ez az ész azonban egy negativisztikus fordulatot kap, amikor Kleist megmutatja, hogy az igazságosságot nem lehet megvalósítani; illetve ennek megvalósítása a barbárságba torkollik. Ez az interpretációs javaslat azonban elvéti Kleist ábrázolásának „kétdimenzionalitását". Az állami igazságosságnak strukturálisan tekintve megfelel a szeretet. (Szándékosan nem „szerelmet" mondok, mert Kleist ezt a fogalmat a meleg és a szívélyes emberi viszonyok értelmében használja; a „Liebe" kategóriáját Kleist esetében talán a leginkább „szolidaritásnak" fordíthatnánk.) Ha a szolidaritás többé nem lehetséges, akkor az állam sem fogja tudni garantálni az igazságosság megvalósítását. Kleist elbeszélése nem foglalkozik azzal, hogy hogyan lehetne megvalósítani az igazságosság helyébe kerülő szolidaritást. De azt sugallja, hogy mindannyian (így a költő is) elvesztettük azt a képességünket, hogy még feltegyük a szolidaritás lehetőségére vonatkozó kérdést. 46 Friedrich Schlegel: „Lucinda"; i.k. 388. (Kiemelés tőlem.) 27