Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1997. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 23)

Rózsa Erzsébet: Heller Ágnes antropológiája A reneszánsz ember című monográfiájában

múltat önértelmezésének konstituensévé teszi. Heller Sartre véleményéhez csatlakozva, ebben a szabadság kifejeződését látja: „A reneszánsz az első olyan kor, mely múltat választott magának. Sartre joggal látja ebben a szabadság egyik ismérvét. Ez a rendi-közösségi kötelékektől való megszabadulás jele - hiszen a közösségi, rendi kötelékekben élő népek múltjukat mítoszaikban adottan, készen kapják.' 8 Heller a reneszánsznak ezt a sajátosságát azzal a gondolattal kezdi felfejteni, hogy nem annyira a politikatörténet és nem is a külső történelem felől érthetjük meg, hogy a reneszánsz valójában micsoda, hanem a kultúrája felől, amennyiben a reneszánszot a kultúra tartományában és a kultúra tartományaként fogjuk fel. A reneszánsz tehát mindenekelőtt sajátos kultúra, amelyben minden réteg megtalálja életérzéseinek, ízlésének kifejezését.

9 Ez a kultúra viszont mint hagyatékhoz, „alapanyaghoz" fordul az elmúlt korok kultúrájához: a kulturális hagyatékot alapanyagnak tekinti saját értékei, attitűdjei, konfliktusai kifejezésére. Szókratész és Krisztus alakja, egyáltalán az antikvitás és a kereszténység olyan közeg, amelyet egyfelől mint saját múltját választja, másfelől viszont saját önértelmezése koordinátái között át is értelmezi, azaz saját hagyományává teszi. A könyv első fejezetének tárgya pontosan ez, amit Heller a következőképpen foglal össze: „Az első fejezet a múlt meghódításának, újraválasztásának, az emberiség két nagy kulturális öröksége szintetizálásának kérdéseit tárgyalta."

1

0 Az antikvitást, illetve a zsidókeresztény hagyományt az egyenlőtlen fejlődés történetfilozófiai keretében elhelyezve, végül is az itáliai reneszánszt jelöli meg vizsgálódásai középpontjaként, kitekintést ígérve az angol reneszánsz kultúra drámaiságára és a francia reneszánsz reflexiós műfajára. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Heller koncepciója szerint a reneszánsz hermeneutikája nem csak filozófiai hermeneutika, hanem tág értelemben vett kulturális hermeneutika, amelynek köntöséből bújik majd elő a filozófiai antropológia. A kötet architetktónikája világosan mutatja ezt; az első fejezet a múlt újraválasztásának kérdéseit, tehát a reneszánsz kulturális hermeneutikájának problémakörét tárgyalja, az utolsó pedig a filozófiai antropológiát. Azonnal adódik egy számunkra döntő kérdés: mi a viszonya a kulturális hermeneutikának a filozófiai antropológiához? Van-e egyáltalán egymáshoz közük? Mielőtt erre válaszolnánk, előbb a reneszánsz kulturális hermeneutikájára vetünk egy pillantást. Ezt már csak azért is érdemes 47