Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

dött, számukra ez adott volt. Az új életből azonban éppen ez hiányzott. Az összetartó centrumot utólag, értelmezés útján kell megkeresni. Az újfajta életnek megfelelő forma keresése nehézségekbe ütközött. Lessing esetében a drámák hideg matematikájáról beszél mindenki. Lehetséges a végzet elkerülése, az utolsó percben egy hirtelen elhatározás képes mindent megváltoztatni, és csakugyan sokszor más irányba is terel mindent. Ez nem egyeztethető össze a tragédia koncepciójával, de figyelemre méltó Lessing esetében a törekvés, hogy sorsok, emberek elhagyják az élet apró jelentéktelenségeit, és az életet átfogó szimbolikusságok felé haladnak. Goethe és Schiller esetében az a kérdés dominált, hogy hogyan lehet a modern forma kifejezési eszközeivel a görög tragédia sorsszerűségét elérni. Ami megakadályozta a német klasszikus drámák tragédiává válását, az az, hogy a sorsszerűség kifejezetten csak esztétikai problémaként volt fontos. Az a kérdés, hogy az ember mennyiben tehető felelőssé azért, amit tett, és mennyiben bűnhődés az, ami vele a tragédiában történik. Erre válaszként megjelenik a tragikus vétség fogalma, mely megzavarja a tragédia tisztaságát. Legbeszédesebb példa erre Schiller Stuart Máriája. Ebben Erzsébetnek ki kell végeznie Máriát. De az, hogy Schiller az ifjúkori bűnöket is előveszi, holott azoknak igazából a cselekmény szempontjából nincs jelentősége, lehetetlenné teszi a szükségszerűség működését. Ilyen értelemben kívülről bevitt a sorsfogalom és nem tartozik szervesen a műhöz. Ezen a ponton nem sikerült a német klasszikus drámának véglegesen tisztázni a hős és a sors viszonyát. Külön létezett az esztétikai probléma és az életprobléma. Igényként megfogalmazódott a nagy szükségszerűség, de a történelem felfogás és az emberlátás tiltakozott ellene. Maga Kant is a bűn tisztán erkölcsfilozófiái magyarázatával próbálkozik. De ugyanakkor azt is mondja, hogy szabad akarat és az erkölcsi törvényeknek engedelmeskedő akarat nem különbözik egymástól. Ez azt jelenti, hogy az ember a morális törvényt akkor is megsérti, ha betű szerint betartja ugyan, de szabad választásával gondolkodásmódjában hűtlenné válik a törvényekhez. Ezzel azonban a gyökeresen rossz elmélete nem megoldott, számos antinómia kíséri ezt az álláspontot, melyeket itt nem fontos részletezni. Azt a végső következtetést lehet levonni, hogy Kant a rossz eredetét kifurkészhetetlennek gondolta. A morális bűnértelmezés határokba ütközik, mihelyt morális világlátás keretei közé kívánjuk szorítani. Schopen151 \