Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

nak, de még nem távolodott el történelmétől, képes reprezentálni egy egész közösséget. Az elrejtőzött Isten hiányát megérző ember magára maradt. Több évszázadig tartó bizonyosság látszik alapjaiban megrendülni. Úgy kell tenni, mintha minden változatlan volna, ki kell tartani még azzal a félelemmel együtt is, hogy mi van, ha Isten még nézőként sem vesz részt a színjátékban. Ezt éli meg a racine-i tragédia hőse. Feltétel nélküli hős, aki a világot teljes egészében elutasítja, várva a pusztulás pillanatára, mert ez az utolsó lehetősége a világgal szemben, mert meg kell halnia annak, akire Isten tekintete esett. A tragikus ember leküzdhetetlen magánya a közösséggel való dialógust teljesen lehetetlenné teszi. Az ablaktalan monászok világa ez, amit Racine drámáiban technikailag a kar hiányával old meg. A tragikus ember végérvényes magánya okozza, hogy a világgal semmiféle dialógusban nem oldódhat fel. Abszurd megbízatás ez az életre, mert itt képtelenség magasabbrendű értékeket megvalósítani. A XVI. és XVII. század válasza a korábbi történésekre, hogy az ember szabadsága pusztán csak felismert szükségszerűség, hogy az ablaktalan monászok nem tudnak utat nyitni egymás felé, hogy az ész bármennyire is bízik erejében, a természetfelettivel nem tud mit kezdeni. Ez a tragikus világlátás csak úgy szűnhet meg, ha az ember otthonra talál egy közösségben, vagy társra talál valaki másban. De ez a menekülés a pusztulásba vezet. Ilyen értelemben kísérlet ez a tragédia tragikus megmentésére. Racine-nal együtt említik mindig Corneille-t, bár felületes olvasásuk is elegendő ahhoz, hogy különbséget tegyünk közöttük. Corneille írásai politikai témájúak, illetve azt a problémát boncolgatják, hogy mennyire lehet a retorikával, a szerelemmel és mindennel a politikát kiszolgálni. Erre az időszakra esik a spanyol drámairodalom kiemelkedő teljesítménye és az Erzsébet-kori drámák, melyek önmagukban egymástól számos ponton mutatnak különbséget, de megjelenésük együtt jár a kifejezetten jelentős nemzeti energiák korszakával. Azt az állítást, hogy a tragikus korszak Aiszkhíilosztól Racine-ig tartott, számos indoklás támasztja alá. A leggyakrabban hangoztatott érvek szerint Shakespeare után Cromwell Angliájában nem lehetett tragédiát írni, mert színház sem volt, és később komoly jelentőséget kapott a színész mesterség, ami elfeledtette a darabot, így aztán, ha a közönséget érdekelte is egy darab, sokkal inkább a kiemelkedő szí148