Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

delt, hogy az ellenség halottját tilos eltemetni, azt igazolja bosszúvágya, de mit ér bármi emberi törekvés is az istenek törvénye ellenére, mely szerint a holtat el kell temetni. Azzal együtt, hogy ezek a tettek bár a legszörnyűbb büntetést vonják magukra, mégis az élethez egyedül szükséges derűt adják, azáltal, hogy képesek a megbomlott rendet, az örök igazságszolgáltatást helyreállítani. Mert ezek a nem-cselekvés tettei, melyek csak megtörténnek. De aki vállalja végzetét, teremteni fog nem-cselekvésével is. Ki felismeri önmagában a sorsot, még ha szenvedéssel is, de a világ működésének fenntartója lesz. Ez az a vigasz, melyre szükségük volt a görögöknek, hogy élhetővé tegyék azt az életet, melyre születniük sem kellett volna, vagy ha már megszülettek, legjobb volt minél korábban meghalni. És ez az életérzés a tragédia életérzése. A kozmosz, a rend megismerése volt a preszókratikus filozófia középpontjában, mely kozmosz örökké létező, egy vagy több archéból jött létre. Nem naiv természetfilozófia ez, hanem a szó legnemesebb értelmében a szükségszerű valósághoz egyedüli lehetséges viszonyulás. A filozófia a maga formájával és a tragédia a maga formájával ugyanazt a világot közelíti meg. A különbség csupán formai. Szophoklész és Aiszkhülosz után a tragédia megszűnt létezni Nietzsche megközelítése szerint. Euripidész Szókratésszal karöltve új irányt mutatott. Megjelent a teoretikus ember csírája, aki bátorságot és képességet érez magában arra, hogy ítélkezzék, és ami ennél fontosabb, hogy megalkossa azokat az elveket, melyek alapján értelmet ad a világnak. Az ember átvette az irányítást. Arisztotelész a Poétikában

1

3 Euripidészről írja, hogy jóval tragikusabb mindenki másnál. Az azóta is sokat vitatott definícióban, melyben Arisztotelész a tragikus lényegét fogalmazta meg, a nézőre gyakorolt hatást is említette. A szophoklészi és aiszkhüloszi tragédiák kapcsán Nietzsche említette a tragikus kart, melynek szerepe az volt, hogy a nézőt beemelje a cselekménybe, hogy ne csak mint néző, hanem mint a történések szereplője, személyesen, saját sorsában élje át a hős sorsát. Úgy gondolom, ilyen értelemben ezek a tragédiák is megfelelnek a definíció azon részének, mely a nézőre gyakorolt hatást követeli meg. A tragikus cselekmény bemutatása, ahogyan azt Arisztotelésztől tudjuk, különleges hatást gyakorol a nézőre. Ezeket az affektusokat félelemnek és részvétnek szokás fordítani, melyeken nem szabad puszta lelkiállapotokat érteni (eleosz és phobosz). Magukkal ragad146