Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1995. Sectio Philosophica.(Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 22)

Kassa Gabriella: A tragédia halála

dent átható erejét, mely bármikor a végzeted lehet, de ismerd is fel, hogy ez a sorsod, hogy ebbe születtél bele, ezt kell élned. Ezt felismerni és e terhet hordozni - ez az igazán emberhez méltó feladat. Amikor a sors már nem ellenség, hanem az ember sajátja. Nietzsche tette fel A tragédia születése c. írásában

9 azt a kérdést, hogy miért volt szüksége a tragédiára az emberiség leginkább irigyelt és legderűsebbnek hitt népének. Keletkezhetett-e a tragédia a túláradó életörömből, a minden mértéket felülmúló bőségből? És ha ez így van, akkor művészetük a pesszimizmus művészete, és éppen akkor váltak optimistává, amikor logikára és a világ tudományosabbá tételére áhítoztak. Ezért hát az élet szemszögéből az optimizmus, és a vele együtt megjelenő ésszerűség csökkenő erőt és elfogyó energiákatjelez. A művészetek örök változását Nietzsche két alapvető életösztön állandó működéséből eredezteti. Elnevezése nyomán használom itt is az apollóni és dionüszoszi jelzőket, melyek mozgása és egymásrahatása következtében jelennek meg a különböző művészeti formák. E két életösztön legünnepeltebb és legdicsőbb összecsapása a görög tragédiában nyilvánul meg. Az apollóni ösztön az álomszerűen örömteli és mértékkel bíró valóság képeit állítja szembe a torz és a nehezen érthető mindennapokkal. A szép látszat képei magyarázzák az okozati összefüggés világát. De mi van akkor, ha a logikai törvények meginogni látszanak? Amikor az apollóni képek ellenében feltör irtózatos erővel a dionüszoszi mámor, a természetfeletti borzalom. A tragédiák "utánzó" alkotóiban mindkét ösztön egyszerre munkálkodik, amikor az álom fenséges képeihez hasonló formában mutatja meg a világ végső lényegével való egyesülés misztikus élményét. A határokkal és mértékkel rendelkező ember elveszett, amikor a természet szíve feltárta titkait. A nietzschei gondolatfüzér szerint a tragédia eredetét a tragikus karban kell keresni. Ez a kar az eszményi nézőközönség, akik nem hagyják, hogy a tragédia csak egy esztétikai élményt jelentsen, hanem úgy közvetítik a történéseket, hogy az élő valóságként hasson. A karral együtt keresi a vigasztalást az a szerencsétlen, akinek a természet megmutatta legmélyebb és legkegyetlenebb titkait, és aki ezzel együtt létének minden borzalmát átérezte. És aki ezt a tudását hordozhatatlan teherként éli meg, hiszen ezzel szemben minden tett és minden cselekvés hiábavaló lenne. 144