Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Szabó István: A szóképalkotásról

7. Hogy a hallgató valamely közlést jelentéstani lag értelmezze, azt a beszélőnek létre kell hoznia. A saját közlést a beszélő is értelmezi jelentéstanilag: ellenőrzi, hogy a kimondott szósor tartalma megfelel-e a közölni szándékolt gondolati tartalomnak. Itt Leont'jevnek abból a megállapításából indulok ki, mely szerint: „OSiijaa CTpyKTypa nopo>KAEHHÍI pemi ... cxoflHa co CTpyKTypoíí JIK>6OJIO HHTCJIJICKTyajibHoro ai<Ta. B Hee BXOAHT ruiaHupoBamie HJHI nporpaMMnpoBaHne BbicKa3bi BaHHíi, ero peajiH3aqHíi n conocTaBJienne pe3yjibTaTa nopo>KAeHHíi c njiaHOM." A. A. JleonTbCB (1970:52) E tételt a közlésalkotásra vonatkoztatva így értelmezem. A terv nem más, mint a közlendő jelentéstartalom magva. A megvalósítás : a megfelelő jelentéshordozók (szók) kiválasztása és grammatikai egybeszerkesztése. Az egybevetés annak ellenőrzése, hogy a realizált közlés az eredetileg gondolt tartalmat fejezi-e ki. A három fázis a közlésalkotás folyamatában egymástól nem különül el, hanem egyetlen összetett tudati aktus. A megvalósítás egyidejűleg a közlés jelentéstani interpretációja: a beszélő ezen a szinten valósítja meg és vonatkoztatja egymásra a tervben megfogant gondolati tartalomnak megfelelően a közlés jelentéstani elemeit és egyidejűleg ellenőrzi, hogy a megvalósulóban levő közlés a gondolt tartalommal (tervvel) adekvát-e.

6 Ez a közlés elsődleges értelmezése, amely nem azonos a KF által leírt interpretatív folyamattal. KF-nél a szemantikai interpretáció akkor lép működésbe, amikor befejeződött a lexikai elemeknek az alapsztemma preterminális sorába való bevezetése, vagyis miután a terminális sor létrejött. Náluk a közlésalkotás leírásából hiányzik a jelentéstani megvalósítás, vagyis az elsődleges interpretáció, ill. a beszélő és hallgató általi interpretációt differenciálatlanul szemlélik. Ha projekciós-interpretatív modelljüket a beszélő vagy az általuk egy kalap alá absztrahált beszélő-hallgató modelljeként értelmezzük, akkor a dolog így néz ki: a beszélő először megalkotja a mondatot (kialakítja a közlés szintaktikai vázát: létrehozza a preterminális sort, bevezeti a lexikai egységeket a váz megfelelő kategóriái alá), majd a mechanikusan létrehozott szósort lépésről lépésre, a szótól a szókapcsolat felé, a szókapcsolattól a mondat felé haladva, interpretálja szemantikailag: helyesnek, anomálisnak, kontradiktórikusnak stb. minősíti. A közlésalkotás ily módon 2 fázisra különül: az 1. fázisban a tudat mechanikusan létrehozza, a 2-ban megvizsgálja, elemzi, helyesnek vagy helytelennek minősíti saját produktumát. Ez a paradoxon Leont'jev modelljében oldható fel. (A generatív grammatikusok többször hangsúlyozzák, hogy náluk nincs jelentősége a generálás irányának: annak, hogy a grammatikai szinttől haladunk a jelentés felé vagy a jelentéstől a struktúra felé. De mi értelme van ebben az esetben a mondatgenerálás általuk említett 3 fázisának (szintaktikai formáció, szemantikai interpretáció, fonetikai reprezentáció), azon állításnak, hogy a szintaktikai komponens kimenő egysége (output) a szemantikai komponens bemenő egysége (input)?) Az inadekvátság egyik jele — amit naponta megfigyelhetünk — , hogy a beszélő a közlés megvalósítása folyamán egyes szókat kimond, majd másokkal helyettesíti őket. 384