Az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tud. Közleményei. 1984. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis : Nova series ; Tom. 17)

I. TANULMÁNYOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL - Lisztóczky László: Erdélyi János és a Kalevala

munkásságát figyelemmel kísérte, tudott a finn és a magyar népköltészet rokonságára utaló hipotéziseikről. A finn folklór iránti rokonszenve összefonódott az észak-európai bal ladaköltészet iránt tanúsított, műfordításokban is realizálódó érdeklődéssel. Első dán balladafordítása 1843-as keltezésű, 1852-ben pedig egész sor északi balladát ültetett át magyarra.

2

6 2. Megállapításai nem maradnak az általánosságok, az elvontságok szintjén. Arnyalatos képet fest a „kelmeiség" torz jelenségeivel szembeállított északi népköltészet jellemzőiről. Hunfalvy Kalevala-ismertetésére és saját balladafordításaira hivatkozik. Ezek szintén a Szépirodalmi Lapokban kaptak nyilvánosságot, amelynek egész szerkesztési koncepciójában tettenérhető Erdélyi szelleme. Itt fogalmazta meg Gyulai Pál, hogy „az idegen népköltészetek iránti érdek természetes következménye a hazai irántinak. . . "

2

7 3. Herder követőjeként eleve becsülte a „sajátságos és eredeti bélyegű" népköltészetet. Az északi népköltészetben elemzett „barbár poétika" iránti fogékonyságát tanulmányának megírása előtt, a magyar népdalok kapcsán is kinyilvánította. Ugyanakkor későbbi írásaiban is fölbukkannak olyan esztétikai elvek, amelyeknek tudatosításához a magyar és az észak-európai népköltészet tudományos igényű vizsgálata is hozzájárulhatott. Vajda Péternek például 1855-ben szemére vetette, hogy „fényes", de „külsőleges" költészete „leginkább és túlnyomólag a közte és a természet közötti viszonyt dicsőíti". Nem tudja feltalálni „az emberben a természetet", pedig „a természet nem elv, nem végalap, hanem csak kifolyás, eredmény". Ez az alapállás — „a természetnek ilyes példányul tartása" — akadályozza, hogy a költő „bensőségben forgódva" fejezze ki „magát s alakjait". Megáll „félúton", nem töri át „az anyag korlátait".

2

8 1856-os Arany-kritikájában azt fejtegette, hogy „a természet utánzása" nem a költészet, hanem a festészet feladata, „a leírások. . . túlzásig űzve alkalmatlan terhére lehetnek a poézisnak": a költő ne a szemnek, hanem a léleknek „fessen", figyelme ne a külsőre, hanem a belsőre irányuljon.

2

9 Az érzéki megjelenítés, az egységes esztétikai átformálás törvényét érinti ezen a két helyen Erdélyi: az emberi lényegszerűség oldódjon föl, a gondolat elevenedjen meg a tiszta, közvetlenül átélt szemléletben, a konkrét érzékletességben. Erre nyújtott mintát számára az „ős ember" mágikus természetszemlélete is: vele kapcsolatos megfigyeléseit esztétikai követelménnyé általánosította. 4. Ha komolyan vesszük a dunai népek „szellemirányai"-nak elsajátítására buzdító javaslatát, ugyanettől bajosan foszthatjuk meg másik programadó gondolatát. Tanácsai egy tőről fakadtak: olyan „idegen népiség"-et kell áthonosítanunk, amely kizárja a másolás, az önmegtagadás lehetőségét. A nyugati költészet szolgai utánzását elvetve, új, friss forrásokat keresett, a kis népek kultúrája felé fordult, hogy segítségükkel irodalmunk ismét visszanyerhesse „ösztönszerűségét". Koncepciójában — szuverén módon — a történetiség szempontját érvényesítette, melyet színezett a közös „házfedél" és — a finnek esetében — a közös származás érzelmi motívuma. A két ajánlás között ugyanakkor dialektikus kapcsolat van, azok szervesen kiegészítik egymást: a dunai „népszakadékok" műveltségének a miénkkel egybehangzó, az északi népköltészetnek attól eltérő vonásait emelte ki. 216