Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1967. (Acta Academiae Paedagogicae Agriensis ; : Nova series ; Tom. 5.)

II. TANULMÁNYOK A NYELV-, AZ IRODALOM- ÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNYOK KÖRÉBÖL - Dr. Pásztor Emil: Gondolatok Arany Toldijának szereplőiről

hez, amikor ez fölkereste a nádasban: „Tán veszett nevemet is lemossa vérem" (IV, 15). Az édesanya hitt abban, hogy bár „gyászba borult mostan csillaga fiának" (IV, 21), fog még jó hírt hallani „elveszett gyermekéről". A cseh bajnok legyőzése után Toldi Lőrincné is ott van a Miklóst ünneplők között. Arany János bizonyára saját édesanyjára emlékezett, azért tudta oly megragadóan szavakba önteni ezt az újabb, boldog találkozásukat: Anyját látja [Miklós] jőni a korlátok felől. Elfelejtett mindent és futott elébe, Kímélve szorítá páncélos ölébe, Nem szólott egyik sem, nem sírt, nem nevetett, Csak az öreg Bence rítt a hátok megett. (XII, 16) Az, hogy Toldiné igazában sohasem ellenezte „a daliás gyermek" vitézi terveit, kitűnik talán a folytatásból is: Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta. Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta, Szemökből a zápor bőségesen hullott, Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott: „Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom, Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom; Be szép vagy! be nagyon illel leventének! Isten sem teremtett tégedet egyébnek." (XII, 17) Ilyen boldogságra vágyott ő a fiával mindig, miért akadályozta volna hát Miklóst, hogy bajnok legyen belőle? Ez a fiú nem a királyfi mellett, hanem őmellette nőtt fel, Toldiné jobban ismerte és jobbnak ismerte meg e kisebbik fiát, mint a mindkettőjüktől lélekben is távol szakadt Györgyöt; így tehát tudhatta Miklósról előre, hogy nem feledkezik meg anyjáról akkor sem, ha a király vitézei közé emelkedik. Miklós valóban meg is nyugtatja mindjárt, hogy ezután is együtt maradhatnak, sőt az anyai szív másik sebére (elsőszülött fiával, Györggyel kapcsolatban) is megpróbál orvosságot adni ez a jó fiú a megbocsátásnak s a jó testvériség reményének kifejezésével: Mármost Toldi Györggyel lakhelyet cserélünk, Ö Nagyfaluba megy, mi pedig itt élünk: Valaha tán ő is hozzám édesedik... (XII, 18) Toldi Lőrincné az egész történet folyamán csak egyetlenegy dologban gátolta kisebbik fiát: mikor György arcul csapta Miklóst, és ez elégtételt akart venni magának a sértésért, édesanyjuk sikoltva futott közéjük. Ahogy a költő írja: Testével takarja Györgyöt és úgy védi, Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti. (II, 15) Lehr Albert ezt igen helyesen úgy magyarázza, hogy az anya „a gyilkosság bűnétől" félti Miklóst. [3] De — tehetjük hozzá — evvel a közbelépéssel igazában nem gátolja, hanem segíti főhősünket, hiszen ha 264